Dr. Kiss András
Madárparadicsom a Bánságban

Így nevezte 1936-ban Liniţia Dénes (1880-1952) a neves bánsági madártudós a Temeskenéz (Satchinez) falu környékén létező összefüggő ősmocsarakat, melyek Vingától Kisbecskerekig, sőt azon túl is, terültek el.

Az emlékezetes bánsági ősmocsaras, nádas, vadvizes táj utolsó maradványaként a nagyszámú átfogó területi átrendezésekkel, kiszárításokkal, lecsapolásokkal dacolva, az itt rekedt ősi tájegység ma már egyedi jelenség, természetvédelmi terület (Rezervaţia Ornitologică de la Satchinez).

Az itt fellelhető ősmocsaras, lápos, tocsogós vidéken hajdanában a Duna-deltához hasonló, ám méreteiben sokkal szerényebb élet zajlott. A vízimadarak óriási tömege nagyszámú helyi és városi vadászt vonzott ide, az őslakók zöme pedig, mivel háziakat sok esetben szinte a kis kert kapujáig a vadvízvilág ölelte körül, életvitelüket a természet felkínálta lehetőségekhez igazították. Halásztak, többnyire hálóval, varsákkal, kosarakkal, s a száraz nyarakon megerelték a tavacskákat, hogy a hamarabb lefolyó víz után kézzel szedjék össze a halakat. Ezeket a vasútállomáson, többnyire potom áron árulták, jobb esetben a városi vendéglőket látták el. A csíkászok markáns képviselői varsákat állítottak be egy-egy sodrásba, a nádi csapásokban vagy nádszegélyeken. Megrögzött mocsárjárók hírében álltak, akiket napszítta, mocsárszagú bőrükről lehetett felismerni, könnyen, a halért kapott pénzen, a poharak fenekére néztek, akik gyakran éjszakáztak a nádas takarásában egy-egy szigeten, s a nádtűz után maradt meleg hamuban dörzsölt csíkhalakat nyárson, ropogósra sütve fogyasztották.

A ’70-es évek elején hallottam egy történetet, melynek főszereplője a kenézi csíkászok utolsó mohikánjainak egyike volt, aki a Purice (Bolha) becenévre hallgatott… Ősz időben egy alkalommal, fiatal korában, amikor a gyülekező gólyákat „pányvázta” a tocsogóban, ám fogással nem részesítette a szerencse (a gólyák óvatosan kikerülték a hurkokat), feltűnt neki egy röpképtelen, fiatal példány. Megkergette, s egy ugrással a pocsolyás földre teperve, sikerült megfognia a madarat. A közeli vízbe mártogatva vélte tollait a sártól megtisztítani, majd utána a szárnyvégeknél fogva próbálta lerázni tollazatáról a vizet. Ekkor fordította fejét hátra a gólya, és egyenesen az ember bal szemébe vágott. Innét származik vaksága története, ha minden igaz. Élt még akkor, s én az eseményről faggattam, de borgőzös világában az öreg nem méltatta válaszra az idegent. Más falubeliek az ingoványból felszabadult fekete, porhanyós földön zöldségtermesztéssel foglakoztak, főleg szervián paprikát, vinetét (padlizsánt) és paradicsomot ültetve. Mindhárom növény igencsak vízigényes, amiből a környéken akadt bőven. A szükséges paradicsomkarókat pedig a rekettyefűz vastagabb ágaiból szabták.

Megint mások a nádat vágták és kévelték, később e hasznos foglalkozásból csak a tavaszi avas nádégetés maradt. E szokás sok kellemetlen percet okozott a nádasban élő és fészkelő madaraknak, nem egyszer döntő oka lévén a vegyes gémtelep évenkénti ide-oda költözésének.

Manapság is a kenézi faluszéli, régi házak mind nádfedelesek, néhol még a kerti parcella kerítése is nádból van fonva.

A tojásgyűjtés, fészekfosztogatás szintén a múlté, s ma már legrosszabb álmainkban sem fordulhat elő a gémfiókák disznóeledelnek való begyűjtése, mint az hajdanán megtörtént egy-egy harácsoló gazda utasítására.

Igaz, ma is vágják a fát, rekettyét, fűzet (míg még van, és inkább az alja népség), módjával halásznak is, de már keveset és apró halakat fognak. (A csíkot ma már nem is értékelik!). Azt sem a rezervátum területén, hanem egy mellékvölgy Sicso nevű patakán kiépített sekélyvizű, elnádasodott víztározóban, ahová a szezonban, főleg olasz bérvadászokat vezetve, a vadászmesterek is ellátogatnak. Nem is egy-egy vadkacsa csörekerülése lenne a baj, hanem a rekordhajhászás, az élő célpontokra való lövöldözés „etikájának” divatja, hogy aztán a kilőtt példányokat még begyűjtésre se méltassák. Volt rá példa! (Még szerencse, a helyi romák szemfülességével.) Tetemesebb zsákmányszerzés végett a közeli vadrezervátumba is sokan eljárnak, erről a sok hullott patron tanúskodik. Kevesen tudják, hogy a rezervátum kijelölt területén az állandó vízingadozás miatt a nyílt vízfelületeket benőtte a vízinövényzet, a vadrucák ma már a szomszédos zsombékos, kákás, vizes réteket részesítik előnyben. Szerintük a gyenge fácánteríték sem éri meg az ősi csend megbontását.

A fent említett két faj fészkeit egyébként a sorozatos kaszálások miatt a tarka varjúk és a szarkák is figyelemmel tartják. Évente több kifosztott fészket talál a figyelmes szemlélő, a természetes takarás hiányában, ennek ellenére nem sikerül a tavaszi kaszálás idejét későbbre kitolni, és nem sikerül természetvédelmi őr fegyverhordozási engedélyét elintézni.

Valamikor még a ’70-es évek vége felé is az ősmocsarat övező földeken és falvakban nagyszámú ártézi kút ontotta a vizet. A rezervátumnak is saját forrásai voltak, sőt meleg vizű forrásokról is tudunk, melyek miatt a mocsár vize bizonyos helyeken sohasem fagyott be. Itt teletek az itt maradt kisvöcskök, guvatok, bölömbikák.

A vizeket a kőolaj felszínre hozásában hasznosították, a sok keresőfúrás pedig a tartalék talajvizek szétfolyását, nyomáscsökkenését eredményezte.

Ma az emberek Temeskenézen (Satchinez) és Baracházán (Bărătez) ivóvízért sorban állnak a pumpás kútnál. És biza a rezervátum mind sekélyebb vize is minden télen befagy.

1982 volt az első alkalom, hogy a nádast keresztül kasul járhattam a vastag jégen. Ezt az alkalmat a vörösgém-kolónia, valamint a barna rétihéja fészkeinek összeírására használtam fel.

Az emberi ráhatások sorában sorsdöntő volt a mocsári életközösség (biocönózis) optimális szint alá történő csökkentése (104 ha) a nagyarányú kanalizálási és területkiszárítási munkálatok miatt. Amikor a „modern” világ elfogadta és a gyakorlatban részben meg is valósította a Ramsari Egyezmény (1972) ajánlásai, a vizes övezetek védelméről, az ősmocsaras helyek újratöltéséről és nem utolsó sorban az e kategóriához tartozó tájegységek esztétikai, biológiai és tudományos szempontból való újraértékeléséről, az Ér(ler) völgyében, s a nyugati síkságon mindenütt nagyszabású munkálatok folytatódtak a mezőgazdasági területek növeléséért. Sok technikai és statisztikai számadat van birtokunkban, összességében azonban, hogy milyen táplálkozási láncok szűntek meg, milyen életközösségek bomlottak fel, milyen mélyreható volt a növény- és állatvilágot ért változás, a tájkép alakulása, méret váltása ma már milyen fajok, hány egyedeinek bioökológiai igényeit képes kielégíteni stb., mind olyan kérdések, melyekre ma még csak részválaszokat adhatunk.

Tényként könyvelhetjük el, hogy az egyszer elindított leromlási folyamatok maguktól is továbbgerjesztődnek. Nem a megállításuk tehát a cél, hanem mind nagyobb arányban való lefékezésük, a negatív ráhatások lehetőség szerinti kiszűrése és a fejlődési fázisok, szukcessziók alapos megismerése, feltérképezése a bonyolult kölcsönhatásrendszernek, ami védelmi intézkedések adatbázisát és motivációját is alkotják egyben.

<< vissza