János Pál
Farkas a bíróságon

Kölyökkorban került csíkszeredai Múzeumhoz. Menyus bácsi, a nyugdíjas színpadmester vette gondozásába. Micinek nevezte el, s igen hamar meg is szokta nevét. Gyorsan szép és erős állattá fejlődött. Igazi farkas lett, de természete szerint valóságos kezes bárány. Fémhálós ketrecben talán nem is unatkozott, mert reggeltől estig népes volt az udvarsarok a fásszín mellett. Gyermekbarátai között is leginkább a szomszédék óvodás fiúcskájához vonzódott. Úgy megértették egymást mint két igazi barát.

Menyus bácsi jóságos öreg volt. Pontosan alkalmazta az előírt napirendet, de semmilyen rendbontást nem tűrt. Etetéskór határozottan kiparancsolta a látogatókat még a hátsó udvarról is. Mégis megesett a baj.

Egyik reggel a kimért moslékkal Menyus bácsi megjelent a fémrácsos farkasol előtt. Mici a megszokott tisztelettel várta. Alig nyílt ki az ajtó, Mici nagy íveléssel az óvodába igyekvő pajtása mellet termett, elkapta a nadrágocska kereszthámját, s máris rohant vele. Befutotta a környéket, azután visszakanyarodott, s az időközben elájult gyermeket a múzeumi bejáró ajtaja elé tette, majd lesütött fejjel visszasomfordált ketrecébe.

Menyus bácsi még halálsápadtan és földbegyökerezett lábbal állt, a nyitott ketrecajtót támasztva. A szemének sem hitt. Ilyen esetről soha nem hallott, pedig világot járt ember volt. Szinte öntudatlanul öntötte ki a reggelit, s már az se lepte meg, hogy Mici a legnagyobb nyugalommal állt oda lakmározni.

Hiába tért magához a fiúcska. A városban villámgyorsan szétterjedt a híre. Persze, aki többször is visszahallotta, rémtörténetek soráról értesült.

Az eset a bíróságra is eljutott. Miciből vérengző fenevad, veszett farkas lett. Még olyant is rebesgettek, hogy többeket is megmart. Egészen természetes, hogy percet se késett az ítélet: azonnal le kell lőni. Már az se mentette meg, hogy időközökben a múzeumból hivatalosan jelentették, hogy az állat visszatért, és teljesen nyugodtan viselkedik.

A parancsot fegyveres katona hajtotta végre. A rácsos ketrec kifutójában testközelből lőtte főbe a szerencsétlen farkast.

Napokon belül a kedélyek is megnyugodtak. Mindenki napirendre tért. Micit a szakember úgy kitömte, hogy csak merev mozdulatlansága jelezte, nem él. Műszeme ugyan csillogott, de nem sugárzott semmilyen melegséget. A ragaszkodó szeretet és a hűség végképp kihalt belőle. Tekintetében ott bujkál ma is valami kimondhatatlan panasz, s ha igazi barátsággal nézünk szemébe, bizonyára szóba is önthetjük, amit elmarasztalón farkasnyelven valahogy így fogalmazott meg: „Óh, ti emberek, hát így kell megfizetni annak, aki hűséges ragaszkodást, önzetlen háláját ugyan farkas módon, de tiszta szándékkal próbálta kifejezni. Én mint vad, még ma sem akarom elhinni, hogy ennyire hiányzik a törvényekből a józan emberség.”

Megvigasztalnám, de már nincsenek halló fülei. Már semmire sem pillant rá őszinte csodálkozással. Engem is csak az vigasztal, hogy fiatal életéből nem futotta arra, hogy a világ szörnyűségeire rácsodálkozzék. Ő csak a figyelmes gondolkodást, a látogatók osztatlan szeretetét ismerte. Nem volt szemtanúja a világégésnek, az emberpusztításnak, azt se tapasztalta, hogy egyik ember miként válik a másik farkasává.

Bizony az állat ösztönös ragaszkodásában, példás hűségében is beleoltódhat olyan nemes vonás, amelyből mi, emberek akár igaz emberséget is tanulhatunk.

Hát csak ennyit akartam helyetted elmondani, Mici.

<< vissza