Bartha Tibor
Hangyabolyok, hangyavárak

A hártyásszárnyúak talán legközismertebb rovarai a világon mindenhol nagy számban élő hangyák. Már a harmadkorban (eocén) megjelennek a Földön, közeli rokonság nélkül, s hosszú évmilliókon át semmit sem változnak, máig tisztázatlan törzsfejlődésük folyamán. 60 millió éves borostyánkőbe zárt maradványaik között több ma is élő faj fordul elő. A hangyák (Formicoidae) mint tudjuk, jól elkülönült testrészeit matt vagy fényes, sima vagy enyhén szőrözött kitin borítja. Fejük erőteljes, szájszervük rágó típusú. Szemeik összetettek, egyes típusoknál a fejtetőn még pontszemeket (ocel-lák) is találunk. Hosszúnyelű csápjuk térdesen megtört, az ostor bunkósodó 10 - 11 ízből áll. Csápjukon szagló és nedvesség-érzékelő szervek helyezkednek el. Torukat és csepp- vagy hengeres formájú potrohukat egy vagy két bütyök vagy pikkelyszerű potrohnyél különíti el egymástól. A toron a három pár járólábon kívül a hímek - és időszakosan a nőstények - két pár áttetsző szárnyat is viselnek.
Minden fajuk államalkotó. Társulásaikon belül munkamegosztásban élnek. A kaszton belüli hovatartozásukat már a peték megtermékenyítése és a lárvakorban kapott táplálék minősége eldönti. A peterakó anyakirálynő a hangyaállam megalapítója és állandó szaporítója. Egyetlen szerepe a peték termelése. Általában nagyobb testű és lényegesen hosszabb életű, mint a hímek vagy a dolgozók. Öszszetett szemei nagyok, és pontszemei is fejlettek, rágói viszont gyengék. Kezdetben szárnyai vannak, de a nászrepülés illetve párzás után elveszti azokat. Méregmirigyeihez különböző feronomokat termelő mirigyek is kapcsolódnak. Általában a fészek legmélyebb pontján tartózkodik. A legtöbb fészekben csak egyetlen királynő van, de egyes fajok fészkeiben akár 100 királynő is lehet. A nyúlánk testű, karcsú potrohú hímek egyetlen feladata a megtermékenyítés. Csaknem mindig szárnyasok, s ezeket nem dobják le, hiszen a párzás után rövidesen elpusztulnak. Összetett szemeik nagyok, rágójuk csökevényes, méregmirigyük nincs. A hangyaállam többségét a dolgozók vagy munkások teszik ki. A dolgozók női ivarú hangyák. Petefészkük gyengén fejlett, szárnyatlanok s pontszemeik is hiányzanak. A fészken belüli és kívüli munkák elvégzése, a táplálékszerzés, a fiókák nevelése, a fészek építése és karbantartása valamint annak védelme mind őket terheli. A tévesen katonáknak lenevezett hangyák ugyancsak a dolgozók nagyobb termetű változatai. Védekezéskor a rágóikkal ejtenek sebet, majd támadóikra fecskendetik méregmirigyük váladékát, a hangyasavat. A kisebb testűek belső szolgálatokat teljesítenek. Legfőbb feladatuk az ivadékoktól való gondoskodás. Egy részük a királynő etetésével, tisztogatásával van elfoglalva, míg mások a királynő által szüntelenül termelt petéket hordják a közeli kamrákba és állandó nyalogatással gondoskodnak, hogy azok meg ne penészedjenek vagy ki ne száradjanak. A fejlődő petéket az optimális hőmérséklet- és páratartalomnak megfelelően ugyancsak az egyik kamrából a másikba szállítják. A belső hőmérsékletet a boly nyílásainak megnagyobbításával vagy betömésével szabályozzák. A javítási munkálatok és elpusztult társaik tetemeinek a szabadba hordása is az ő feladatuk, akárcsak a petékből kikelő lárvák nevelése, gondozása, illetve táplálása.
A tehetetlen, nyűszerű lárváknak sem lábuk, sem szemük nincs. Fejük, szájszervük tökéletlen, a táplálékot előemésztett, folyékony formában képesek csak elfogyasztani. Igen gyorsan fejlődnek, s 4-5 vedlés után az ajakmirigyeik megszilárduló váladékából barna, pergamenszerű bábgubót szőnek (ezt tévesen sokan hangyatojásnak nevezik), s ebben gubózódnak be. A dolgozók nemcsak a begubózó lárváknak, hanem az átalakulás után kibújó kis hangyáknak is segítenek a gubó kirágásakor. A fészken kívül dolgozó hangyák feladata a táplálék megszerzése, a fészek építőanyagának begyűjtése a fészekhez szállítása. A kisebb darabokat egyedül, míg a nagyobbakat közösen szállítják a rágóik között. Az utat általában feronom-nyomok-kal jelölik meg, majd a bolyhoz érve bizonyos magatartásformával (csápok rezegtetése) adják társaik tudtára a felfedezett táplálék milyenségét, de táplálékcseppek formájában kóstolót is adnak át az erre hivatott egyedeknek. Táplálékukat különböző rovarok, lárvák, bábok, pókok, gombák, magvak és nem utolsósorban a mézharmat teszi ki. Az igen kedvelt mézharmatot, ami nem más mint levél- és gyökértetvek, levélbolhák, kabócák cukortartalmú ürüléke, a hangyák nemcsak felnyalják, hanem csápjaikkal simogatva azok potrohát, valósággal „megfejik” őket, sőt egyes fajok e célból tenyésztik is azokat. Más táplálék hiányában a mézharmat akár főtáplálékká is válhat. Van azonban egy inkább élvezeti cikk mint táplálék, az úgynevezett szimfilák, elsősorban bogarak által termelt váladék, amelynek nyalogatása ugyanolyan szenvedéllyé fajulhat, mint az embereknél a kábítószer-élvezet. A szimfilákat aromás váladékukért nemcsak megtűrik a bolyban, de táplálják, védelmezik és költözködéskor magukkal is viszik őket. E gondoskodás gyakran az ivadékgondozási ösztön elfajulásáig s a boly pusztulásáig vezethet, ugyanis a hangyák inkább a szimfilák lárváit nevelik fel mint a sajátjukat.
A fészekalapítás a nászrepülés közben vagy a talaj egy kiemelkedő pontján megtermékenyített nőstény feladata. Miután egy kis mélyedést vájt a földbe s elzárta magát a külvilágtól, nekifog a peték lerakásához. A kikelő lárvák táplálására a testében felhalmozott zsírkészleteit és leépülő szárnyizmainak tartalékát valamint saját petéinek egy részét használja fel. Ha kikelnek az első dolgozók, átveszik a lárvák táplálásának, nevelésének feladatát, s a fészek bővítésének is nekifognak. Az egyre szaporodó népességgel arányosan nő a fészek mérete is, de sok időnek kell még eltelnie, hogy elérje végleges nagyságát. Más fajok királynői idegen bolyokban telepednek meg, s lárváikat azok dolgozóival neveltetik fel, míg sajátjai gondoskodni nem tudnak róla, ezután az esetek többségében megöli az idegen királynőt s átveszi a boly fölötti uralmat. A többkirálynős fészkek vagy a régi fészekből adaptált, vagy más fészekből származó rokonfajú királynők befogadásával jönnek létre. A fészekbolyok földből, fából, kartonból vagy más növényi anyagokból készülnek a talajban, fészekdombbal vagy anélkül, rengeteg összekötő úttal és folyosóval, kamrasorokkal a peték, lárvák és bábok illetve a készletek és hulladékanyagok tárolására, valamint a tetűtenyészetek számára. A hangyaállamok népessége és életkora igen változó. Az erdei vöröshangyaboly népessége akár a 2.000.000-t is elérheti, s az egyedek életkora 2 - 3 év körül van, míg a királynő 15 - 20 évet is elél, s államaik 50 - 70 évig is fennmaradhatnak. A hangyák bonyolult rovarcsoportosulásában, az államban évmilliók óta fennakadás nélkül zajló élet már régóta kiváltotta az emberiség csodálatát. Ma már tudjuk, hogy pszichikai képességük a rovarvilágban a legfejlettebb. Kitűnően tájékozódnak és igen fejlett emlékezőképességgel rendelkeznek. A csápjaikkal, fejükkel és elülső lábaikkal leadott egyezményes jeleik segítségével megértik egymást, és szándékukat közölni tudják egymással: azaz információk átvételére és továbbítására képesek. A táplálékhoz vezető utat bizonyos illatnyomokkal jelölik meg, s ugyancsak a feronomoknak nevezett váladékanyagok játszanak szerepet az egyed felismerésében, a riasztásban vagy a segítőtársak toborzásában. De kopogással is adnak riadójelt, és a potrohbütyök meg a potroh között elhelyezkedő ciripelő készülékkel hangadásra (ultrahang) is képesek. Szorgalmuk, erejük és összetartásuk közismert, de a rovarirtó vegyszerekkel szembeni ellenálló-képességük sem lebecsülendő, ugyanis nemcsak gyorsan alkalmazkodnak e szerekhez, hanem ellenálló-képességük egyenes arányban nő a kiszórt vegyszer mennyiségével.
A hangyák a magok terjesztésével, a száraz fák szétrágásával, a lombfogyasztó hernyók pusztításával s nem utolsósorban a talaj lazításával, összekeverésével és nitrogént tartalmazó ürülékük talajba juttatásával felbecsülhetetlen értékű hasznot nyújtanak az erdőgazdaság számára.
Fedett utakon. Ha megpihenünk a napsütötte mezőt felváltó erdőszél árnyékában, hogy elfogyasszuk gondosan csomagolt tízórainkat, az elhullott morzsák között rövidesen apró hangyák jelennek meg, s rágóik között egy-egy jókora morzsát cipelve tűnnek el nyomtalanul a fészkeiket összekötő bonyolult úthálózat valamelyikében. Rozsdavörös toruk fekete eleje, s a fejük tetején elálló szőrök után ítélve réti hangyák (Formica pratensis) a vendégeink. Az itt cipekedő dolgozók alig 4-9 mm nagyságúak, csak a nőstények és hímek érik el a 9-11 mm-es hosszúságot. Ők azonban most a növénytörmelékből készült lapos fészkeikben várják a dolgozók szállítmányait. Az alföldön és hegyvidéken egyaránt előfordulnak, az erdők tisztásain, szegélyein vagy a száraz talajú réteken. Fészekkolóniájuk több fészekre is kiterjed, amelyekben nagy számú anya petézik. A fészkek közötti területet nagy kiterjedésű fedett utak hálózzák be. Az utak egy része a fészkeket köti össze egymással, mások a vadászterületekre vezetnek, s nem egy út vezet levél- vagy gyökértetvek telepeihez, mert az élő és elhullott rovarok mellett táplálékuk egy részét a mézharmat teszi ki. Az utakat állandóan ellenőrzik, javítják és újakat építenek, hiszen azok az állandó kapcsolatteremtésen kívül az időjárás szeszélyeivel szemben is védelmet nyújtanak. Tetűtenyésztés a föld alatt. A nedvesebb helyeket különösen kedvelő borostyánsárga hangyát (Lasius flavus), bár nagyon elterjedt és gyakori, mégis kevesen ismerik, mert élete során igen ritkán hagyja el a talajt. Ez a halványsárga, igen apró termetű, 2-3 mm nagyságú hangya teljesen a földalatti életmódra rendezkedett be, táplálékát (a mézharmatot is) a maga tenyésztette gyökértetűfajoktól nyeri. Kúp alakú földvárainak folyosói mélyen lenyúlnak a talajba s számtalan különböző méretű kamrát kötnek össze, amelyek közt nem egynek a rendeltetése: istálló a tetűtenyészetek számára. A hangyák a tetveket összefogdossák s e kamrákban helyezik el, ahol odaadóan gondozzák és táplálják őket, kedvező szaporodási feltételeket teremtve számukra. Télen a tetvek tartós petéit összegyűjtik, külön kamrákban tárolják és tavasszal aztán a kikelő ivadékokat a tápnövényükre szállítják. A tetvek a sárga cseppek alakjában kibocsátott cukros váladékkal, a mézharmattal hálálják meg gazdáik gondoskodását. A hangyák csápjaikkal simogatják a tetvek potrohát, s ily módon - amint már említettük - mintegy “megfejik” őket. A tetvek egy idő után annyira hozzászoknak a fejéshez, hogy maguktól már nem lesznek képesek a mézharmat kispriccelésére, s arra szorulnak, hogy a hangyák “fejősteheneivé” váljanak. Egyes hangyák viszont annyira a magukénak tekintik tenyészetüket, hogy veszély esetén magukkal viszik azokat.
Karton- és favárak. Szintén gyakori faj az egyszínű, fényes-fekete, 4-6 mm nagyságú kartonépítő-hangya (Lasius fuligonosus). Mint neve is elárulja, száraz fában építi fel nagyszerű kartonfészkét. Főleg az odvas fák gyökfőjében építkezik. Miután kivájta járatait, a keletkezett falisztből - amit begyének cukortartalmú ragadós váladékával kever össze - képlékeny anyagot gyúr, s ebből építi fel számos folyosóval és kamrával ellátott kartonfészkét. Az igen törékeny, papírvékony falakon rövidesen megtelepszik a Cladosporium myrmecophilum nevű gomba, amely megnyúlt, elágazó sejtjeivel (hifaival) szilárd tartást ad az építménynek. Az igen népes populáció, a többkirálynős (polygyn) bolyokban akár 2.000.000 egyedet is számlálhat. Az élő és elhullott rovarokon kívül főleg a levéltetvek mézharmatával táplálkozik. A tetűkolóniákhoz vezető utat a végbeléből származó zsírsavakkal, nyom-feronomokkal jelöli meg. Melegben éjjel-nappal aktív.
Ugyancsak a farönkök, korhadó fák lakója a hatalmas termetű faodvasító lóhangya (Camponotus ligni-perda). Melegkedvelő, sík- és dombvidéken egyaránt előforduló, gyakori faj. Feje és kevés sertével fedett potroha fényes feketésbarna, tora, nyel-pikkelye és lábainak elülső része vörösbarna. A dolgozó 6-14 mm hosz-szú, a hím 8-12 mm, de a termetes nőstény a 16-18 mm-t is eléri. Fészkét az élő és elhalt fák gombásodó belsejében az évgyűrűket követve rágja ki, amely akár 6-10 méterig is felhatolhat a törzs belsejében, de a fészek föld alatti része is igen kiterjedt. A több fészekből álló népes kolóniák között föld alatti folyosók teremtik meg az összeköttetést. A fészket a fiatal megtermékenyített királynő alapítja. Egy kis kamrát váj, amelyet körös-körül befalaz, majd pár héten belül lerakja petéit, de sokat kell még koplalnia, míg az első dolgozók kikelésével megkezdődik az új állam szerveződése. A bátor, harcias hangyák fészkükben nem tűrnek meg idegen rovarokat, a betolakodókat azonnal megölik. Éjjel-nappal aktívak. Táplálékuk növényi nedvekből, ízeltlábúakból, de nagyrészt a levéltetvek mézharmatából áll.
Az élő zár. Igencsak jó szemünk és végtelen türelmünk kell hogy legyen ahhoz, hogy felfedezzük a lóhangyá-val rokon kapushangya (Camponotus truncatus) faágakban készített fészkének kerek bejáratát, amely olyan szűk, hogy a 3-5 mm nagyságú hangyának a feje (még ha kissé túlméretezett is), teljesen kitölti azt. Valóban meglepő, de tény, hogy a kapushangyák külön e célra kialakult katonái, szögletes, tuskószerű fejükkel, mint élő zárak vagy kapuk képesek eltorlaszolni fészkük bejáratát az idegen betolakodók elől. A kapushangyák homlokléce majdnem egyenes, rágóik szélesek. A dolgozók fejének teteje és elhegyesedő potroha mélybarna, tora vörösbarna. A szögletes fejű „kapus” eltérő alakú. Melegkedvelő faj. Diófák, meleg lomberdők lakója. A fatestben készített fészek bejáratát kezdetben a bolyt alapító királynő, majd a külön e célra módosult katonák zárják el. A fészekhez visszatérő dolgozónak csápjaival meg kell kocogtatnia az őrben álló kapus fejét, hogy az szabaddá tegye számára az utat. A fatörzsben, általában az évgyűrűket követve, kiterjedt kamrák és járatok alkotják a bolyt. egykirály-nős államaik kicsik. Táplálékuk egyaránt növényi és állati eredetű. Helyenként elterjedt.
Dombvárak. Legközismertebb hangyánk, az erdei vöröshangya (Formica rufa) terjedelmes, kúpalakú fészkét a legtöbb természetjáró közelről is megcsodálta már. Az apró ágakból, fenyőtűkből, többnyire egy fatönk fölé épített fészek akár a 2 méter magasságot és az 5 méteres átmérőt is elérheti, s föld alatti része ennél is nagyobb. E hatalmas építmény belsejét ujjnyi vastag folyosók és dió nagyságú kamrák sokasága szövi át. Építményük alakja a fényviszonyokhoz alkalmazkodik. A napfényben fürdő fészkek laposak, míg a félárnyékban állók magasak, így több fényt tudnak magukba gyűjteni. Lakóinak száma 200.000 és 2.000.000 egyed között változik. A nagy fész-kek közelében általában kisebb bolyok találhatók, amelyek kiterjedt úthálózat révén állnak egymással összeköttetésben.
Az erdei vöröshangya név tulajdonképpen nem egy, hanem két hasonló fajt takar, a fej alsó oldalán és a hátán finoman szőrös Formica rufa-t és a csupaszabb testű Formica polyctena-t. Államaik összetételében és nagyságában is különbségek vannak, ugyanis míg a F. rufa-nak csak néhány állama többkirálynős, addig a F. polyctena államai minden esetben több száz vagy ezer királynővel rendelkeznek, így jóval népesebbek az előbbieknél. Ezek ellenére a külsőleg és élettanilag igen hasonló két fajt ma még egy kalap alatt tárgyaljuk. Dolgozóik nagysága 4-9 mm, míg a nőstény és a hím 9-11 mm. Fejük téglavörös, és részben a tor s potroh eleje is, míg utóbbinak vége feketésbarna. Igen mozgékony, hasznos állatok. Lombhullató és tűlevelű erdőkben egyaránt megtalálhatók. A nőstények már márciusban lerakják petéiket, ezekből ivaros, szárnyas állatok kelnek ki, amelyek rövidesen elhagyják a bolyt, és nászrepülést végeznek. A nőstény a párzáskor egész életére szóló hím ivarsejt-mennyiséget kap, amelyet egy tasakban tárol testében. Később petéit e tartalékból maga termékenyíti meg, de meg nem termékenyített petéket is rak, amelyekből dolgozók vagy hímek kelnek ki. Megpróbál valamelyik bolyban megtelepedni, vagy társaival új bolyt alapít. E többkirálynős (polygyn) bolyok idővel egyre nagyobbak lesznek és több évtizedes kort is megérnek. Az a királynő, amely nem tűr meg más királynőt maga mellett, a megtermékenyítés után röviddel a szürke rabszolga-hangya (F. fusca) fészkébe hatol, megöli annak királynőjét, s utódait a szürke rabszolga-hangyák dolgozóival nevelteti fel. A vöröshangyák állandó szaporulatával a boly lassan átalakul, de a kisszámú pete mellett, amit egy királynő tojni képes, a boly hamar elöregszik, s a királynő pusztulásával közössége is megszűnik. A többkirálynős bolyok viszont, túlnépesedés esetén a dolgozók és királynők egy részével kivándorolnak az ősi fészekből és annak közelében új bolyokat hoznak létre, megtartva továbbra is az egymás közötti kapcsolatot. Így több száz fészekből álló fészek-kolóniák keletkeznek egy adott területen. A fészkekből szerteágazó vadászutak akár a legmagasabb fák tetejéig is felhatolnak. Kedvelik a mézharmatot, de kimondott ragadozók, táplálékuk nagy része hús, amely feltétlenül szükséges a szaporodásukhoz is. A telet a fészek legmélyebb részén töltik, s tartalékaikból élnek. Az erdőgazdálkodás leghasznosabb rovarai.

<< vissza