Fazekas Lóránd
Az év madara: a búbos banka

A Román Madártani Egyesület 2001-ben indította el „Az év madara” programját, amelynek célkitűzése, hogy egy éven át egy bizonyos veszélyeztetett vagy csökkentett egyedszámú fajra irányítsa a kutatók figyelmét. Elsőként a kis őrgébics, majd 2002-ben a sárgarigó, míg ebben az évben a búbos banka kerül a távcsövek lencséinek előterébe, ha ugyan egyáltalán találkozunk vele. Mert ugye épp azért az év madara, mivel mára állománya igencsak megfogyatkozott. Szemben a trópusi vidékek madárvilágával, Európának igen kevés feltűnően színes madara van. E fajokat talán egy kezünkön is megszámolhatjuk: a gyurgyalag vagy méhészmadár zöldes, barna, sárga tollazatú; a szalakóta kékeszöld és gesztenyebarna színű; a jégmadár ragyogó kékeszöld tollazatot visel; a sárgarigó - már neve is mutatja - messzire virító sárga színekben pompázik; végül a búbos banka sem vall szégyent a fentiek mellett öltözékével. Ezért is van, hogy sokszor szerepel a kifestős könyvek oldalain vagy irodalmi szövegek témája-, esetleg illusztrációjaként. Ha a természetben nem is találkoztak vele, sokan képekről ismerik ezt a madárfajt. Ismertségét az is elősegíti, hogy a madár az emberi környezettől sem idegenkedik. Épp ebből eredően több népi megnevezése is született: büdös banka, ganajmadár, babuta vagy csak egyszerűen banka. Rendszertanilag a búbos banka a szalakóta-alkatúak rendjébe tartozik, ezen belül a bankafélék (Upupidae) családját alkotja: ennek csupán egy faja van, a búbos banka (Upupa epops L.), melynek 9 alfaját csak alapos vizsgálattal lehet elkülöníteni, mivel mindössze testnagyságban és színárnyalatban különböznek egymástól. A nálunk élő bankák tollazatában a vörhenyes sárga szín dominál, mely a fej, nyak és a mell tollait jellemzi, a fekete szárnyat és farkot fehér csíkok díszítik: ezek repüléskor is jól láthatóak. A fejen jellegzetes világosbarna bóbitatollak vannak, melyek végei feketék. A madár idegi állapotától függően a bóbitatollak állása változik. Izgalmi állapotban sugarasan felfelé merednek, míg repülés, pihenés közben csutakszerűen összetömörülve a fejre simulnak. Mivel a bóbitatollak a fejtető hosszában helyezkednek el, az összezárult bóbita feketével csíkozottnak tűnik. A bóbita már a fészekben tollasodó fiókákon kifejlődik. A tojó és a fiatalok színe a hímekénél halványabb. Jellegzetes mély hangzású ’hupp-hupp’ kiáltása messzire hallatszik, innen eredhet hangutánzó latin neve is (Upupa). De a német Hopf, a francia Huppe, a román pupăza vagy az angol hoopoe név is a madár hangját utánozva született. Nálunk nyári költő faj, mely a tavasz közepén érkezik és szeptemberben vonul el afrikai vagy arábiai telelőhelyére. Tojásait faodvakba, házak fal- vagy ereszüregeibe, sziklarepedésekbe, földlyukakba, azok puszta aljzatára rakja, fészekanyagot nem hord, de találtak már földön fészkelő párt is. Ilyenkor fűszálakból, mohából lapos csészéjű fészket épít. A fészekalj 4-6 ellipszoid alakú tojásból áll, melyen a tojó egyedül kotlik, a hím táplálja. A sűrű pelyhekkel világra jött fiókákat, melyeket a tojó még 10-12 napig melenget, szintén a hím látja el élelemmel. A fiókák, az énekesekhez hasonlóan, tátogó szájjal várják a táplálékot, mely fokozza a szülők táplálékhordó ingereit. Ha a táplálék mennyisége megfelelő, a fiókák 20-26 nap után válnak repülőképesekké. Évente kétszer is költ, de másodköltésre már más helyet keres. Rovarokkal táplálkozó faj, amelyek mellett csigákat, gilisztákat is fogyaszt, de el-elkap egy-egy gyíkot is. Mivel nyelve rövid, áldozatát nem tudja torkára irányítani, ezért feldobja, és kitátott szájjal várja, hogy az a garatba essék. Élelmét nagyrészt a földről szedi össze vagy görbe csőrével a talajt, avart, füvet forgatva csípi el zsákmányát. Sajátossága, más madarakkal szemben, hogy a fészekben gyűlő ürüléket nem hordják ki a szülők, így egyre kellemetlenebb szag terjeng a fészek körül. Ezért is nevezik egyes vidékeken büdös bankának. Elterjedése: Európa és Ázsia mérsékelt égövi és melegebb vidékei, az Atlanti-óceántól a Japán-tengerig, valamint Északnyugat-Afrika. Nálunk főleg az alföldet lakja, de előfordul a dombvidéken és a Kárpátokban is, 1300 méterig. Országunk területén soha nem volt gyakori faj, de az erdők odvas fáinak kivágásával költőlehetőségei beszűkültek, így számuk egyre kevesebb, annak ellenére, hogy (mint már említettük) az emberi környezettől sem idegenkednek. A 2002-es romániai szakirodalom (Atlasul păsărilor clocitoare din România, ed. II, Cluj-Napoca, 2002) szerint az ország területén 10-25.000 pár fészkelhet. Saját megfigyelés alapján mondható el, hogy az utóbbi 15 évben márciustól szeptemberig, vagyis a faj itt tartózkodása idején tett, főleg a Túr síkvidéki terepjárás alkalmával mindössze 23-szor sikerült megfigyelni, esetleg hallani egy-egy példányt. Magányosan járó madár. Legkorábban április 5-én, legkésőbb szeptember 12-én, évente 2-3 alkalommal (egyedül 1996-ban 5-ször) került látókörömbe. De 1998-2000 között egyszer sem észleltem, míg az utóbbi 3 évben (az ideit is beleszámítva) 4-szer találkoztam vele. Ezek az adatok, a faj egyedszámát tekintve, magukért beszélnek. A fészkelésével 3-szor találkoztam: egyszer egy erdei odúban, kétszer emberi környezetben. A tojó, csőrében táplálékkal, egy épü-let felé repült (ez vezetett a fészekhez), melynek eresz alatti üregében már fejlett, a fejüket a bejáróig nyújtó fiókák ültek. A másik fészkelést épp a kirepüléskor sikerült észlelni, mikor a fiókák egy porta kertjének útjára voltak leszállva, ahol a szülők etették őket. A költés a közelben, egy melléképület hátsó falából hiányzó vályogtégla helyén történt. Hasznos, védelmet érdemlő faj: ne csak az idén, amikoris az év madara, hanem állandóan fordítsunk fokozott figyelmet a védelmére.

<< vissza