Szombath Zoltán
Az egerészölyv (Buteo buteo)

Ezt az ölyvet történetesen nem a „fácánról lőtte le” egy vadász. Balesetének körülményeit talán sohasem derítjük ki, ezért csupán a tények felsorolására szorítkozunk. Ezek szerint 2000. január 21-én egy fán posztolt a madár, a város egyik forgalmas utcáján. Egyszer csak elrúgta magát az ágtól és… a földre zuhant. Megfogták, hazavitték, tejben-vajban fürösztötték, azaz hússal tömték - vajon milyen hússal? -, de elpusztult. A laborasztalon kb. 120 tolltetűt gyűjtöttem be róla. A hosszas éhezést azonnal kitapogattam mellcsontján, mely kiállt, mint egy vinetevágó-kés. De a mérlegen is csak 540 grammot nyomott, tehát kb. 50%-kal volt soványabb egy normális súlyú tojómadárnál.
Rövid fogsága alatt - ezt elmondták nekem - jobb lábát nem tudta használni. Preparáláskor derült ki ennek az oka. Ezen a lábszárán, a bokaízület felett úgy 3 centire, egy törést észleltem. A kallusz, vagyis a friss csontszövet már összefogta a sérült részeket, de ez a láb vadászatra még alkalmatlan volt. Tehát ismerjük a pusztulás folyamatának a közepét, de a sérülés okát már csak találgatni lehet, akárcsak a halálos betegség mibenlétét. Leírása. Most itt áll előttem ez a hajdani büszke madár, s barna üvegszemeiből sem a fájdalmat, sem az elmúlt élet örömeit nem tudom kiolvasni. S ha majd egyszer a múzeumi tárlóban a gyerekek rácsodálkoznak, a preparátum sem tárja fel élete regényét. Pedig egy-két fejezete ennek írva van testének formájában, tolla színében, csak legyen, aki megfejtse az üzenetet.
- Az északi példányok világosabb színűek - állítják a szakemberek. Tehát, ez a madár is valahol a Skandináv félszigeten látta meg a napvilágot, hiszen hasi része fehéres színű és ritka, babszemnyi barna pettyekkel tarkázott. A hátoldal is világosabb barna. A fedőtollak keskeny szegése a halvány rozsdás-sárga és a krémszínű árnyalatot mintázza. Farka - alulról nézve - szürkésfehéret mutat, melyen 12 szürkésbarna, keskeny harántsáv létraszerű rajzolatot formáz. Viaszhártyája és csüdje is sárga, mint a hazai példányoké. A szivárványhártya sötétbarna, 12 mm átmérőjű. Kiterjesztett szárnyaival 130 centiméteres légteret ölelt át éltében. Kinyújtott testének hossza 56 cm, amibe a 22 centis kormánytollak is beleszámítódnak. Ülő helyzetben összecsukott szárnya eléri a farok végét.
Ezt a rövidke leírást nem lehet olyan kaptafának tekinteni, amely minden egerészölyvre érvényes. Sőt, egy kis túlzással azt is mondhatnám, hogy a színek és rajzolatok annyira változnak egyedenként, mint az ember öltözéke. Vannak majdnem tiszta fehér példányok, de a csokoládébarna vagy feketés árnyalat sem ritka. A vörösfarkú. Ezek után már az sem lephet meg minket, ha nagy ritkán egy-egy vörhenyes példány is elénk kerül, melynek világos tarkófoltja és barnás-vörös kormánytollai alaposabb vizsgálódásra késztetnek. Ha szerencsénk van, és jók a látási viszonyok, akkor azt is észrevesszük, hogy vörhenyes farkát sötétbarna harántcsíkok és feketés végszalag díszíti. A kormánytollak hegye sárga vagy vöröses árnyalatú. Háta barna, feketés hosszfoltokkal, vöröses vagy okkersárga szegéllyel minden tollzászlón.
Most már elmondhatjuk, hogy az egerészölyv északkeleti alfajával hozott öszsze a szerencsénk, akit „Buteo buteo vulpinus” névre keresztelt a tudomány. Körülbelül tízévenként én is találkoztam egy-egy ilyen példánnyal, és természetesen az a nap piros betűkkel vonult be a naplómba.
De nem csak színben különbözik a törzsalaktól (Buteo buteo buteo), hanem méreteiben is kisebb annál. Szárnya 3-5 centiméterrel rövidebb, testsúlya meg 40-50%-kal kisebb az egerészölyvénél, vagyis 450-700 g között mozog. Természetesen a tojó náluk is vaskosabb termetű. Ott, ahol a két forma költőterületei fedik egymást, gyakoriak a köztes alakok. A szászrégeni 2-es líceum madárgyűjteményében 48 preparált egerészölyv van, de csak egyetlen vörösfarkú került be az utóbbi 50 évben. Ezzel szemben a temesvári múzeumban 23 vörösfarkú található, melyeket szeptember és március között gyűjtöttek, tehát a vonulási és telelési időben. Ezek közül 21 példány a Bánságból származik, amiből arra következtethetünk, hogy itt hajdanán egy vonulási út létezett.
Elterjedése. Az egerészölyv az európai országok többségében a leggyakoribb ragadozó madár. Európai populációja megközelíti a 4 millió párt. Ebbe a létszámba már beleszámítottuk a volt Szovjetunió Urálon inneni utódállamaiban élő ölyveket is, melyek a fenti populáció felét adják. A délebbre fészkelők állandó vagy kóborló madarak, az északiak részleges vonulók. Ezzel szemben a vulpinus alfaj egyedei a telet Afrikában vagy Délkelet-Európában és Ázsia délnyugati részén töltik, tehát ők hosszú távú vonulók. Költési területük pedig a Skandináv-félsziget-, Kelet-Lengyelország- és Kelet-Görögországtól Szibériáig: az Altáj, Jenyiszej és Kazahsztán vonaláig terjed. Talán ezért nevezték „muszkaölyvnek” a régi ornitológusok.
Most pedig térjünk vissza a mi ölyvünkhöz, melynek hazai állománya 4-8000 párra tehető, és a szakkönyvek szerint állandó madár. Úgy látszik, a kivétel erősíti a szabályt, mert egy 1981-ben Szászrégen mellett gyűrűzött fióka Bulgáriában került kézre.
És most lássuk egy északon kelt fióka útját is, összehasonlításként: ez a Finnországban, Michkkala helységben (nem tudom kiejteni, tehát csak leírom), 1979-ben gyűrűzött madárfiú 7 év, 7 hónap és … (csak) 6 nap után került kézre Romániában, Mercina helységben. Ekkor még 1987. február nyolcadikát írt a naptár, és madarunkat útban hazafelé érte el a végzete. Fészkelése. Az egerészölyv a költőterületét a tengerszint és a fahatár között választja ki. Hazánkban mindenhol költ, de leggyakoribb az Erdélyi Mezőségen és annak peremterületein. Nászrepülését többnyire márciusban tartja. A kárpáti régióban költő párok esetében 2-3 héttel később kezdődik ez a folyamat. Ilyenkor naphosszat köröznek revirjük fölött, miközben hangos „klijjee-kiilje” kiáltásokkal hívják magukra figyelmünket. Egy-egy felszálló meleg levegőoszloppal (termik) a felhőkig emelkednek, majd merész zuhanásokkal imponálnak a párjuknak. Közben kitatarozzák a régi fészket, vagy újat építenek maguknak száraz vagy rügyes ágakból. A fészek ágvillába vagy a törzs közelébe épül, 5-25 méter magasra. Később ennek peremét zöld ágakkal díszítik. A fészektartó fa faját illetően nem válogatós, de én azt tapasztaltam, hogy környékünkön előnyben részesíti a tölgyfákat. Kisebb erdőfoltoknak a belterületét, kiterjedt erdőknek a peremvidékét választja ki e célra. Úgy 700 méter tengerszint fölötti magasságban alacsony sziklán is találtam fészkét, amelyet változatos erdőtípusok vettek körül.
Vidékünkön áprilisban teljes a fészekalja, mely 2-4 tojásból áll. Ezeket egy-két naponként rakja le. Színük és rajzolatuk igen változatos, zöld-fehér alapon vörhenyesen foltozottak, pettyezettek, de teljesen világosak is lehetnek. A tojások hossztengelye 49-62 mm, míg átmérője 39-48 mm között váltakozhat. Súlya 61 gramm körül van. Száz megmért tojás héjának átlagsúlya (E. Rey szerint) 4,762 gramm volt.
A kotlási idő 33-35 nap tojásonként és 42 nap körüli a fészekaljé, amiből a tojó nagyobb részt vállal, mint a hím. De még ezután is, 2 hétig csak az anyamadár őrzi, melengeti a fiókákat, míg a hím élelemmel látja el őket. A növekvő fiókák táplálása már mind a két szülő hozzáállását igényli. A fiatalok 6-7 hetes korukban repülnek ki, de még ezután is sokáig szülői gondozásra szorulnak.
Tápláléka. Pockok, egerek, kisebb emlősök, gyíkok, kígyók, madárfiókák, sáskák, nagyobb rovarok, halak, békák szerepelnek az étlapon. Állítólag a szedret és a cseresznyét sem veti meg.
A ragadozók táplálékától összegyűjtött ismeretanyag mit sem ér, ha nem jut el azokhoz, akik élet és halál urai a természetben. Itt nem csak a tojásszedő gyerekekre, a vegyszerező gazdákra, a fakitermelőkre gondolok, hanem azokra a „nimródokra”, akik szabályos vadászvizsgát tesznek azért, hogy az elismert „sport”egyesület tagjai lehessenek. És gondolok a vadőrökre, akik a rájuk bízott területek felügyelői és őrzői, de egyben pallosjoggal rendelkező bírái is lehetnek, hogyha hiányos ismereteikből kifolyólag a „hasznos” vadak vélt megkárosítóin torolják meg az esett „kárt”. Mostan a költési időben kilőtt ragadozómadár-fészkek jutnak eszembe, no meg a titokban lepuffantott ölyvek, amelyek egy vadászszoba faláról vádolják „gazdájukat”. Szinte „gyilkosukat” írtam, de én nem a durva vádaskodás, hanem a szelíd meggyőzés híve vagyok. Ezért, a csak gondolatban, de a valóságban is vétkezők „megbüntetésére” most egy olyan adathalmazt fogok felsorolni, amelynek minden számjegye perdöntő bizonyíték az egerészölyv védelmében. Nekik is, de a tisztakezűeknek is hasznos tudnivalókat közöl Kohl István (?) dolgozata, mely a marosvásárhelyi múzeum 1995-ös évkönyvében jelent meg.
A szerző 126 egerészölyv gyomortartalmát gyűjtötte be 1959-1998 között. A táplálékállatok meghatározását néhai dr. doc. Hamar Márton vadbiológussal közösen végezték. Az említett időszak elején még kötelező volt a ragadozóirtás, de ezután a törvény szigorún védelmébe vette az üldözötteket. Ám így is a bonckés alá került madarak nagy része a lőfegyver áldozata lett. Néhány áram ütötte példány és egy-két betegségben elpusztult madár egészítette ki a vizsgálati anyagot. A csont-, toll-, szőr- és kitinmaradványokból 41 fajt mutattak ki a szerzők: 16 emlős-, 6 madár-, 2 hüllő-, 7 kétéltű-, 1 hal- és 9 rovarfélét. A gerinces táplálékállatok 81,85%-a a rágcsálók köréből került ki. Ez súlyban kifejezve az össztáplálék 80,88%-a. Egy degeszre tömött gyomorban például 10 mezei pocok (Microtus arvalis) maradványait találták. Ez a faj bizonyult a leggyakoribb zsákmánynak magas (73,51) százalékszámával, de súlyban is dominál, hiszen csaknem 58%-ot nyom a latban. A rágcsálók száma csak januárban csökkent (a nagy hótakaró miatt) és egy rövid nyári időszakban, amikor a magas növényzet jobban elrejti a zsákmányt. Ezért emelkedett a téli időszakban az elfogyasztott madarak száma, míg a nyáron ezt a hiányt az ölyv rovarokkal pótolta. Az elfogyasztott rovarok 70%-át teszi ki a tücsök és a lótetű. Érdekes megfigyelésnek tartom azt is, hogy egy decemberi madár gyomrában sok gilisztát találtak.
És most jöhetnek a vadászati szempontból terhelő bizonyítékok: halpikkely 1 esetben, nyúlszőr 2-szer, fogoly 1-szer és 2 házityúk maradványai. Ezek a „bűntárgyak” az év első három hónapjában kerültek elő, tehát akkor, amikor a nehéz tél még vadul tombol, vagy amikor már a kökénybokrok alól is elhurcolta vastag bundájának foszlányait. Ilyenkor napfényre kerülnek a tél áldozatai, ami terített asztalt jelent a ragadozóknak.
Az ölyv pedig szívesen rájár a dögre, ha a „nadrágszíj már erősen meglazult”. Ezt bizonyítják Szabó József etetési kísérletei, amelyek tapasztalatait a temesvári múzeum 1983-ban kiadott évkönyvében osztotta meg a világgal. Védelem. … Szóval, tisztelt vadász urak!… hol van a fácán, a féltve őrzött kincs, a rikító tollú betolakodó? Kinek a gyomrában keressük? Tudom, hogy most sokan ledorongolnának (fütykös szavakkal), és főleg azok, akik „tetten érték” madarunkat, amikor a „fácánra vágott”! A kérdés csak annyi, hogy a tisztelt szemtanú meg tudja-e különböztetni az egerészölyvet a héjától vagy a gatyásölyvtől? S ha ez az akadály elhárult, akkor ott az újabb kérdés: vajon az áldozat fácán hány gramm sörétet cipelt a testében, egy-egy „bravúros” lövés emlékeként? És végül megkérdezem, hogy melyik „szemtanú” vette bonckés alá a megsilányult madarat, hogy testében megkeresse betegségének okát is?… Mert egészséges fácánt az ölyv nem tud „pedzeni”!
Tehát, tisztelt Felperes Úr - aki egyben vádló-, bíró- és végrehajtónak is képzeli magát -, mi jogon veszi semmibe a 92/2000-es vadászati törvényt, amely a fegyelmi eljárás mellett 500 000 lejes pénzbüntetéssel is sújtja egy egerészölyv elpusztítóját? S ha egyetlen madárért ilyen büntetés jár, akkor mit érdemel az a „sportember”, akinek lelkiismeretét - saját bevallása szerint - 70-nél több szitává lőtt ragadozófészek terheli?… Tudom, ez költői kérdésként hangzik - aminek a Mezőségen is van visszhangja, de nincs rá felelet. Ennek a megválaszolását, tehát, az illetékesekre bízom, mert az ilyenfajta külső vagy belsőleges furkálás a hatósági közegnek és a lelkiismereti szúnak kizárólagos joga, de egyben kötelessége is.
A ragadozóvédelem hasznos voltáról érvelni sohasem felesleges szócséplés.
A természetnek nem birtokosai, csak véges haszonélvezői vagyunk. Az évente változó emberi szabályainkat az időtlen természet törvényei fölé helyezni nemcsak helytelen, de egyenesen őrült gondolat. Pusztító cselekedeteinkkel magunknak ártunk, de az eljövendő generációkat is sújtjuk. És hiába hullatunk krokodilkönnyeket akkor, amikor egy faj utolsó példányát temetjük! Tegnap még sok volt belőle, ma már kevesebb, és holnap ritkaságnak számít egy állatfaj. Ez a létszámcsökkenés számtalan populációra jellemző, és egyetlen emberöltő alatt is észlelhető jelenség. Kortársaink nagy része tétlen szemlélője ennek a pusztításnak, és úgy képzelik, hogy őket nem terheli felelősség ezért. Pedig … vétkesek közt bűntárs, aki néma… Nem csak ragadozó madarak nyomorodnak meg vagy pusztulnak el áramütés által, főleg a középfeszültségű villanyoszlopokon. A tartókarok fölött rögzített huzalok természetvédelmi szempontból teljesen hibás megoldásnak bizonyultak. A huzalok szigetelése vagy a karok alá függesztése évtizedes munkát jelentene, ha volna rá pénz és akarat. Ezzel az átalakítással számtalan madár életét menthetnénk meg. Ez és az erdőirtás megfékezése az államigazgatási szervek feladata. Egyes nyugati országokban tilos az erdőkitermelés a vegetációs időszakban.
A vártafák kihelyezését már egyéni kezdeményezéssel is meg lehet oldani. Minél magasabbak ezek a T-fák, annál nagyobb terület szemmel tartását teszik lehetővé az ölyvek számára. Ezekre ott van, ahol kiterjedt gabonaföldeken akarunk ingyenes egérirtást végezni. Ezeket a beszállófákat (hektáronként egyet) főleg ősztől-tavaszig kell kinn tartani a mezőn, és éveken át használhatóak maradnak. A haszon mázsákban vagy tonnákban mérhető gabona, a terület nagyságának függvényében.
A véralvadást gátló szerek vagy egyéb mérgek használata a pocokirtásban a gabonaföldeken, gyümölcsösökben vagy árvédelmi töltéseken, enyhén szólva, kétes értékű szándékot takar. Hiszen a föld színén tévelygő mérgezett állatok rövidebb úton jutnak el valamelyik éjjeli vagy nappali ragadozó gyomrába. Így a „hálás” gazda egy csapásra két legyet üt: ellenségét, a pockot és barátját, a pocokirtó madarat is elpusztítja. Most újra kiábrándulhatunk egy bölcs mondásból: „Jótett helyébe … ?… várj.”
A sérült egyedek vagy az elárvult fiókák megsegítése hasznos cselekedet, de kisebb horderejű a faj szempontjából. Az állatmenhelyek hiánya arra készteti a hozzá nem értő, de jóhiszemű szamaritánust, hogy beteg vagy elárvult madarat saját belátása szerint „mentse” meg a természetnek. Nem csoda hát, hogy a szalonnával, mócsinggal és betyárkolbásszal etetett gyámoltak sürgősen elköltöznek a boldogabb vadászmezőkre.
Jó lenne azt megérteni, hogy ez a felelősségteljes feladat komoly szakértelmet igényel. Mert a fogságban felnőtt fióka az embert tekinti fajtársának, és szabadon engedve hamarosan ennek lesz áldozata. A fajtárs képe még pihés korban vésődik be a fióka emléktárába, s ha felnőttként meg is tud élni a vadonban, sose fog párt keresni a hozzá hasonlók körében. Tehát, a fészekből elrabolt fiatalokat gyorsan adjuk vissza szüleiknek vagy egy hasonló családnak. De még így sem bízhatunk mindég a sikerben, ahogyan azt saját tapasztalatom is bizonyítja.
Fiijjú. Az egerészölyv fészke egy magányos tölgyfán épült, a domboldalban. A madarak ismeretlen okból elhagyták otthonukat. Kétnapi megfigyelés után a fiúk kiszedték az elhagyott tojást, és rám bízták. Takaréklángon égett bennem a remény, mikor a keltetőbe tettem. Aztán mégis bekövetkezett a csoda: a tojásban megszólalt a fióka. Előbb megfakasztotta a héjat, majd két nap után körbe törte és kibújt (1994. V. 11.). Még aznap áttettem a klimatizált fiókanevelőbe, és táplálék után szalasztottam a sok pótapát. Csak most derült ki az, hogy haton sem tudjuk pótolni a madárszülőket. Végül is főleg naposcsibével etettem a buksifejűt. Kéregető hangja után a Fiijjú névvel ruháztuk fel.
Közben lázasan kerestük az ölyvfészkeket a környéken, de megfelelőt egyet sem találtunk, mert ezekben a fiókák már sokkal nagyobbak voltak. Végszükség esetén már egy héjacsaládnak is kiadtam volna az árvát, de itt sem volt több szerencsém. Napokon keresztül ömlött az eső, s a csepegő fáknál csak borult hangulatom volt csapzottabb. Végül is a szabédi fészeknél döntöttem el (május 16-án), hogy otthagyom gyámoltamat. Előbb jól megetettem, majd mostohatestvére mellé helyeztem Fiijjút. Egy óra múlva az anyamadár újra ült a fészken, védte a csepergéstől a megszaporodott családot. Otthon a kétkedés nem hagyott nyugton: május 21-én újra az erdőbe hozott a kíváncsiság. A csepergő valóság nem változott. Az anya ott ült a fészken, de alóla kihallatszott az éhes kicsike követelőző siránkozása. Most mindkét fiókát megetettem, de tudtam, hogy a hét napja tartó esőzés nem kedvez a vadászatnak.
El kellett utaznom pár napra, és csak az idő javulásában bíztam. Amikor hazatértem (V. 26-án) már nem találtam a fészekben neveltemet. Csak a nagyobbik, a túlélő fióka terpeszkedett benne. De az egykének nem tudtam örülni, mert szemében Káin bűne fénylett. Vagy csak én láttam úgy…?

<< vissza