Bartha Tibor
Pásztormadarak nyomában

Mint olvadt ezüstgolyó, emelkedik a nap a kõfalak fölé s tûznyilaival vörösre festi a halott bánya gránitfalait. Nyomában megindul a szél, s belekapaszkodik a száraz, zörgõ növényzet törpéibe, amelyek még jobban a talajhoz lapulnak, míg a nyurgábbak drótszáraikon hajladoznak Szélúrfi kénye-kedve szerint. Csak a bogáncs állja az ostromot, tüskés dereka meg sem rezzen, csupán vérvörös virágainak kefefrizuráját borzolja össze a szél, abbeli igyekezetében, hogy lefújja róla a keményen kapaszkodó, sárgás-zöld pikkelyekkel ékes ormányosokat. Észre sem veszi közben, hogy szinte a földet súrolva, egymás mellett, nála is sebesebben száguld el egy sereg madár, s ahogy hirtelen egyszerre fordulnak, feketébõl gyönyörû rózsaszínûvé válnak a tûzõ nap fénypászmáiban. Még el sem ül suhogó hangjuk, újabb és újabb csapatok követik õket, s mint a végtelen folyam, kúsznak fel a közeli falak meredek oldalán s buknak át a túloldalt elterülõ mezõk már megszokott irányában.
De most hirtelen a magasba lendülnek s meglepetten kerülik el a hosszó porfelhõ fátyla alatt kapaszkodó két fehér autót: egy Land-rovert meg egy Mercedes Sprintert, amelyek gyomrában maréknyi lelkes madarász üdvözli a több száz kilométeren át keresett madarakat. A Land-rovert vezetõ Szeley Szabó László a kis expedíció szervezõje, szellemi és anyagi támogatója, a sprintert vezetõ nyurga Kovács Szabolcs és jómagam, e cikk írója volnánk a “2003-as pásztormadár-expedíció” porlepte tagjai. Több mint 30 kõbányát kutattunk át az elmúlt napok alatt, de egy-egy kisebb kolónián kívül nem találtunk számottevõ telepet.Végre a Tulceai kõbánya 5-6000 egyedet számláló populációjának feltéképezése közben a tovább kutató Szabó bukkant rá erre az elhagyott hatalmas bányára Konstanca melett, amelyben több mint 11 000 madárpár fészkel.
Hihetetlenül gazdag kép tárul elénk, ahogyan itt állunk a körben tornyosuló sziklafalak között visongó madarak gomolygó felhõi alatt, s akaratlanul is az egykor Norvégia madárhegyei alatt álló Herman Ottó akkori érzéseihez hasonló eufória tör fel bennünk. Ilyen tömegben fészkelõ madársereget több mint 40 éves madarászmúltam egyetlen emléktára sem õriz! Szemem szomjasan issza a gyorsan változó képeket s hálás vagyok a sorsnak, hogy szemtanúja lehetek e ritka vendégek, a pásztormadarak dobrudzsai fészkelésének. Mert bizony ritka vendégek õk, akikkel egy emberöltõ alatt aligha lehet többször is találkozni. Igazi hazájuk Ázsia , s csak kóborló természetük no meg a sáskasokadalom miatt lehet találkozni velük e vidéken. A pásztormadár (Sturnus roseus) vagy népiesen rozsás seregély a mi seregélyünkhöz hasonló, igen élénk mozgású, 21 cm nagyságú, rózsaszín testû madár. Csõre és lába husszinû, míg feje, nyaka, szárnya és farka ércfényû fekete. A hím és a tojó hasonló színezetû. Szépségét a tarkóján felmereszthetõ tollbóbita még jobban kiemeli. A fiatalok fején nincs bóbita, testük sürkésbarna. Fészkét nálunk május-júniusban a dobrudzsai röghegység kõbányainak falüregeiben s a kõrakások közti üregek labirintusaiban helyezi el. Telepesen költ. A maréknyi száraz növényszárral bélelt fészek mélyen a kõ közötti üregek szerteágazó folyosóinak végében fekszik. Ide tojja le 4-9 világoszöld tojását, amelyekbõl két hét múlva kelnek ki a fiókák. A frissen kikelt utódok megjelenésével egyidõben élénkül meg a telep élete is. A két hétig 15-20 percnyi gyakorisággal, kimondottan csak sáskával etetõ szülõkre nem kis feladat hárul. A fészektelep 40-50000 fiókájának napi eledele 6-7 millió sáska között mozog: a hajnaltól napestig etetõ szülõk mintegy 15 munkaórájuk alatt ennyit kell hogy összegyûjtsenek. Nem csoda hát, hogy a pásztormadár kóborlásai során csakis a sáskabõ helyeken telepszik le. Az idén Dobrudzsa nagy részét az aszály utáni sáskainvázió veszélyezteti. Óriási tömegben lepik el a kiaszott termés túlélõ részét, semmiféle akadályt nem ismerve végtelen hadoszlopban menetelnek, s amerre elvonulnak, nem marad nyomukban csak a lerágott puszta. Könnyes szemmel néz utánuk a tehetetlen földmûves: aszály után sáskajárás! De kik is ezek a délceg csíkoslábú “legények”, akik sûrû sorokban szökdécselnek akár ezren is egy négyzetméteren? Eredetükért nem kell a messzi Afrikába mennünk, mert nem az idegen puszták hírhedt vándorsáskái õk. Honi “gyerekek”, itt szülte õket az anyaföld. A robusztus alkatú, vörös lábszárú, barna foltokkal díszített, szürke testû, 20-35 mm nagyságú sáska: az olaszsáska (Calliptamus italicus), amely megnyúlt potrohával képes kürtõt vájni a kemény földbe is, hogy petéit biztonságban elhelyezhesse. Eddig nem is volna baj, hiszen lárváiból többnyire magányos sáskaegyedek fejlõdnek. Változást a szárazsággal fellépõ táplálékhiány képez, ilyenkor a lárvák összezsúfolódnak, színük, alakjuk is megváltozik, és a Bibliában Isten ostoraként emlegetett, hírhedt vándorló változattá fejlõdnek.
Kell tudnia errõl a folyamatról valamit a mi pásztormadarunknak is, hiszen már az invázió elõtt megtelepszik, fészket rak tájainkon, s mire felrepednek égszínkék tojásai, özönlik a sáskanépség, tengernyi eledelt kínálva az éhesen tátogó fiókáknak.Madarunk egy percig sem tétlenkedik: a nappal együtt kel s kisebb csapatokban indul felderítõ útra, majd több ezredmagával suhan a felfedezett vadászmezõ felett, szárnyainak sûsûrû csapásaival felveri a sáskahadat, s végül a fejvesztetten menekülõket összefogdosva, degeszre tömi csõrét a rúgkapáló ínyencfalatokkal. Oldalról hegyes, éles kávájú egyenes csõre igazi rovarfogó csipesz. Nem is menekül elõle egyetlen kiszemelt egyenesszárnyú sem. Az egyik mezõrõl az országúton át a másikra vándorló sáskákat is követi, bár az óriási tömegeikbe száz kilométer fölötti sebességgel beleszáguldó lelketlen sofõrök “jóvoltából” nem egy madárnak osztályrésze a halál. Ha már csõrükbe nem fér több sáska, ugyanolyan rendezett sorokban szállnak vissza a fészektelepre, ahogyan jöttek, s pár pillanatig óvatosan körülkémlelnek, majd leugrálva a kõhalmaz tetejérõl, valamelyik ásító üreg szájában tûnnek el - de az etetés befejezése után újra megjelennek s máris csatlakoznak egy visszafelé tartó csoporthoz. A bánya falán át szinte folyamatosan ki-be repülõ csapatok kavalkádja az etetõ partifecskékhez hasonlítható de több ezres nagyságrendben.
Dél felé, amikor a falak áthevült kövei pokollá változtatják a kõbánya mélyét, az egyetlen vizesárok megtelik fürdõzõ madarakkal. Elõször csak egy közelíti meg óvatosan a vizet, körbjárja az árkot, s ha mindent rendben talál, lehajol inni, amire melléje gyûlnek társai és önfeledten fröcskölik csõrükkel-szárnyukkal magukra a vizet. Felejthetetlen látvány a szárnyait rázó rózsaszín madársereg a zöldeskék víztükörre visszahulló vízcseppek csillogásában. A pár percig tartó fürdés befejeztével a közeli bokrokon szárítkoznak-tollászkodnak, majd egyszerre átadják helyüket a következõ csapatnak, s újabb vadászatra indulnak.
A társasélet a ragadozómadarakkal szemben is növeli a csapat biztonságát. A zárt sorokban repülõ, hatalmas madárfelhõket a ragadozók is elkerülik, ami érthetõ is, hiszen az alacsonyan repülõ pásztormadarak közé vágó ragadozó halálra zúzná magát a talajon. Láttunk is nem egy keringõ kék- meg vörösvércsét, kerecsensólymot, pusztai ölyvet, barna rétihéját és szép világos törpesast, amelyeket a pásztormadarak csapatai vonzottak ide, de préda nélkül, csalódottan keringtek egyre feljebb a termikek ölében, míg elnyelte õket a felhõtlen kék ég.
Este viszont, amikor a vérvörös napgolyó eltûnik a dombát mögött, a pásztormadarakat hiába keresnénk. Egyszerre térnek nyugovóra a kõtömbök közti fészkek biztos ölén, mintha egy látha egy láthatatlan rendezõ kezének intésére tennék. Fantasztikus a csapatszellemük, amely egész életmódjukra kihat. Az egyenesszárnyúak, fõleg a sáskák, elképesztõ mennyiségû irtásával e madárfaj haszna a mezõgazdaság számára értékben egyszerûen felbecsülhetetlen. Nem hiába kapta nevét - pásztormadár - a szegénynép kenyerének ingyenes védelmezõjeként.
2003. július.18. A “Rózsaseregély-expedíció” befejezte küldetését. Három héten keresztül tanulmányoztuk, fotóztuk és videóztuk e ritka eseményt: a pásztormadarak legnagyobb fészkelését kontinensünkön. A fiókák nagyrésze felnõtt már, és a szülõk egy pár tapasztalt öreg madár felügyelete alatt itt hagyják a fiatalokat; az idõsebbek pedig ahogyan jöttek, épp olyan hirtelen eltüntek.Lehet hosszú évekig semmi nyomuk többé e vidéken, de majd egyszer újra inváziószerûen viszszatérnek, ha a szükség úgy kívánja…

<< vissza