Sepsi Árpád
Râuşor – egy bocsnevelési kísérlet margójára

A Râuşor helységnév és a „bocsnevelde” szó közé akár egyenlőségjelet is tehetnénk, mert elválaszthatatlanul együtt vonulnak be elrettentő példaként a történelembe, vadászatba, természettudományba. Al. Satmari 1995-ben a Romsilva RA és a Romániai Vadászegyesület hozzájárulásával A kárpáti medve címen (S.C. ALSA Wildlife Film Co. Hunting) megjelent filmje elgondolkoztató. Megdöbbentő látvány, amint a 70-es évekbeli felvételeken az erdészek hátizsákban szállítják az egyáltalán nem ellenkező, alig fél éves bocsokat a neveldébe, és az is, ahogy a nemes nagyvad-ifjak etetéskor tolonganak a betonvályúkban felszolgált kenyér-, puliszka-, főttburgonya-, murok-, alma-fejadagjaikért. Elképesztő, de még ma is vannak szakemberek (?), vadászok (?), akiknek az ezelőtt három évtizeddel elkezdett bocsnevelési program „nagyszerűsége” vitathatatlanul tetszik.
Piteşti városától 70 kilométerre északra fekszik Râuşor az Aninoasa-i Erdészeti Hivatal területén. Itt 1974–1981 között 227 medvebocs felnevelésével foglalkozott több gondozó és szakember. A felelőtlen kísérlet meg nem indokolt abbahagyása után még egy évtizedig elhallgatták a történteket, homály fedi a számos akaratlanul is feltevődő kérdésre a választ ezzel kapcsolatban. A közvélemény áltatására olyan híreket terjesztettek, miszerint az „árva” bocsok felnevelésével foglalkoztak (így igaz!), hogy majd medvében szegény területeket népesítsenek be velük – az eredeti cél viszont olyan medvék kitenyésztése volt, amelyek vadászterületekre kitelepítve könnyű zsákmányt és nagyobb pontszámú trófeát jelenthettek a hivatalos vadászatokon.
A kísérlet egyedülálló, mert ennyi medvebocsot összeszedni és felnevelni normálisan elképzelhetetlen. Olyan program keretén belül működött a terv, amelytől a finanszírozást nem vonták meg – még ezt sem merjük a végrehajtás, a sajnálatos kimenetel számlájára írni. Mint akkor kötelező pártfeladat, nem volt valósítható meg a vadászok (?) és szakemberek (?) közreműködése nélkül. Ők versengtek volna a terv túlteljesítéséért? Mindenesetre a „szakemberek” a helyzet adta lehetőségeket a tervszerű, aktív kutatásra elmulasztották, helyette passzív nemtörödömséggel még a megfigyeléseket sem tartották fontosnak. A szakmai felkészületlenség, az érdektelenség végigkísérte a hét év munkáját. Tudvalevő, hogy az anyamedve veszélyesen védi bocsait és elképzelhetetlen „rábeszéléssel” megszerezni azokat. A hét év alatt a 16 megyéből összegyűjtött 227 (119 hím, 108 nőstény) bocsot kb. 100–150 anyamedvétől vették el. Már ebből a szempontból is egyedülálló a kísérlet, és egyben ezért érthető a beavatottak hallgatása. Tény, hogy az elárvult bocsok hat-hét hónapos korukig a begyűjtésben jeleskedő vadászegyesületek gondozásában maradtak megtiszteltetésként, csak ezután kerültek a gyűjtőtáborba, amikor már önállóan étkeztek. Arról nincsenek adatok, hányan pusztultak el az elárvulással járó stressz és/vagy a hozzánemértő gondoskodás miatt, mielőtt elértek volna a „medve-óvodás” kort. Figyelembe véve a létszámot és azt, hogy az egy elléskor születő bocsok száma átlagban kettő (1–3), biztosra vehetjük, a lelőtt anyamedvék száznál jóval többen voltak.
A gyűjtőtáborba beérkező bocsok egy-egy lábujját lecsípték harapófogóval (érzéstelenítés, fertőtlenítés nélkül!) a későbbi felismerésük megkönynyítéséért. Ugyanakkor lemérték súlyukat, bejegyezték a bunda színét és esetleg más ismertető jelet a nyilvántartásba. Az érdeklődés a terv végrehajtása iránt már a kezdettől fokozatosan csökkent, alig három év után csak a bocsok nemét és befogásuk helyét jegyezték le, semmi más adat nem szerepel a dokumentumokban. Az állatorvosi ellátás az élelembe időnként adagolt ecto- és endoparaziták elleni gyógyszerből állt. Az alig két éves állatokat (másfél év fogság után) helikopterrel telepítették ki csoportosan több megyébe 500–1000 kg élelemmel útravalóul és a könnyebb beilleszkedésre való tekintettel. Adatok a további megfigyelésükről nincsenek. Értesülések sorsukról szórványosan a sajtó, a rádió, a televízió révén jutnak el a nagyközönséghez. Néha hírek jelennek meg az emberlakta területeken (gyümölcsös, gyümölcslerakat, állatfarmok, nyájak, gazdaságok, szeméttárolók) garázdálkodó medvék kilövéséről, agyonütéséről vagy közutakon történt elgázolásáról. Ki a megmondhatója, közülük hányan származtak a neveldéből?
Állandóan napirenden tartott téma és feltevődő kérdés, honnan annyi, a normálistól eltérő viselkedésű medve a Kárpátokban? A fogsággal együtt az élelemről való nem-gondoskodást, az ember közelségét is megszokták: nem félnek. Az már etológiai probléma, amikor szembetalálkozik a vadász és a medve, kölcsönösen nem értik egymás viselkedését. Az előbbi várná, hogy az állat támadjon vagy elmeneküljön, holott az utóbbi a gondoskodást megszokva, inkább élelemre vár, és megdöbben, amikor helyette golyót kap cserébe. Másodsorban a zárt környezetben (mozgáshiány) nevelt, rendszeresen ellátott állatok lomhábbak és nagyobb súlyt (pontszámot) érnek el. De nem elhanyagolható tény az sem, hogy a csökkent agresszivítással rendelkező vadtól kevésbé kell óvni az előkelő vagy hivatalos vadászokat.
A szakirodalomból tudjuk, hogy nem első, de méreteiben, kivitelezésében és nemvárt, beláthatatlan következményeiben a világon egyedülálló kísérlet volt ez. (Reméljük, hogy egyben megismételhetetlen is!) A történelmi dokumentumokban régebben is gyakran esik szó az uradalmak vadaskertjeiben a befogott nagyvadak nevelésének céljáról. Például a Vadászújság 1941. nov. 25-i számában olvashatjuk: „… a budapesti állatkertből meg a külföldről beszerzett medvéket a kincstár hasznot hajtó medvevadászat céljára neveli.” A szóbanforgó medvék többször is kitörtek, megszöktek a színi nemzeti parkból, és háziállatokat téptek szét, szőlősöket és méheseket mocskoltak meg. Volt gazda, aki befogta a garázdálkodót, de az széttörte az ólat és továbbállt. Társa a fa alatt vackort evő szénagyűjtőt elzavarta és leült nyugodtan lakmározni a hullott gyümölcsből.
Az anyamedve utódait két (néha három) évig neveli táplálkozásra, ragadozásra, embertől való félelemre, a számára káros illetve hasznos, valamint közömbös ingerek egymástól való megkülönböztetésére, a medvetársadalomba való beilleszkedésre, kommunikációnyelvre, téli álomra stb. Ezek mindegyike a fogságban nevelt állatoknál elmarad, és természetes viselkedés hiányában sem a természetbe, sem a medvepopulációba beépülni nem tudnak.
A Râuşor-ról szabadon engedett 108 nőstény ivarérett korban, még ha a vadpopulációból származó hímmel is párosodik, utódait ugyanolyan gyökértelennek neveli mint önmaga. (A hímek a versengésben rendszerint alulmaradnak, de ha párzáshoz is jutnak, mivel nem vesznek részt az utódnevelésben, neveltetésük hátrányait nem adják tovább.) Ha a fajra specifikus neveltetés elmaradásának következtében elvesztették a faj alkalmazkodottságának egy részét, akkor a környezetbe már nem illenek bele, létfenntartásuk megnehezül, de főként versenyképtelenné válnak, a létharcban alulmaradnak. Az első râuşori generációk közel három, az utolsók több mint két évtizede szabadultak a neveldéből.
A harmadik-negyedik életévüktől bepárosodott nőstények bocsainak a bocsai ötöd-hatodik generációig lézengenek már a Kárpátok vonulata mentén. Egy nőstény átlagban több mint tíz utódot hoz létre, melynek kb. fele hím, és ha 50%-os elhalálozást számítunk, a kitelepített 108 nőstény bocsnak többszáz (?) utódja keres megélhetést a medvepopuláció életterének perifériáján. Aki el akar játszadozni a számokkal, kiszámíthatja, hogy mekkora hányada ez az 5600-as létszámot számláló romániai barnamedve-társadalomnak.
Az akkori anyamedvék közül sokan életüket vesztették, mert nem mondtak le bocsaikról. A nevelt bocsok és utódaik pedig azért pusztulnak el időnap előtt, mert nem tudnak normális medveként élni és viselkedni...

<< vissza