Oláh Zoltán
KMindenkori kincsünk – a víz

A szinte utolérhetetlenül fejlődő fogyasztói társadalom, az elmúlt másfél évszázad során felbecsülhetetlen és – sajnos! – visszafordíthatatlan károkat okozott természetes környezetének. A már-már észbontó igényeknek megfelelni kívánó ipari és technikai fejlődés, egészen a legújabb időkig, teljesen figyelmen kívül hagyta a környezetre gyakorolt káros hatásokat, mígnem – saját létünket fenyegető – viszszahatások nem jelentkeztek. Ekkor már olyan negatív jelenségek ütötték fel – az egész Földre kiterjedően – a fejüket, amelyekre a nemzetközi porondon muszáj volt a politikának is felfigyelnie és reagálnia: a globális felmelegedés, az ózonpajzs elvékonyodása és kilyukadása, legújabban pedig az édesvíz-készletek rohamos apadása. Nemrég Johannesburgban az ENSZ égisze alatt a világ országai – újra – megpróbáltak nemzetközileg is kötelező szabályokat, előírásokat elfogadni a környezetrombolás megállítására, nevezetesen az édesvíz-készletek megőrzésére, ergo ésszerű hasznosítására – sikertelenül.
A fosszilis energiahordozók (kőszén, kőolaj, földgáz) mind nagyobb és nagyobb méretű kiaknázása és felhasználása igyekszik lépést tartani a növekvő igényekkel. De ahogyan a johannesburgi konferencián a szakértők hangoztatták, az ismert kőolajkészletek kitermelhetősége előreláthatólag már 2008-tól évi 2–3%-nyit is csökkenhet, és ugyanez várható a földgázkitermelésben is 2020-tól. Miért fontos mindezt tudnunk? Azért mert jelenleg a világ energiaforrását 80%-ban a fosszilis energiahordozók biztosítják, a fennmaradó 20%-ot az atomenergia (7%), a vízerőművek, tűzifa és más (mezőgazdasági hulladék, szél, stb.) forrásokból nyerik (13%). Sajnos a dél-afrikai csúcson az Egyesült Államok és az olajtermelő országok ellenállásán bukott meg az az európai javaslat, mely szerint kötelezővé vált volna a megújuló energiaforrások fejlesztésének támogatása a világ országainak kormányai részéről (víz, szél, nap, árapály, organikus energia, stb.).
Ahhoz, hogy az emberi civilizáció földünkön fenntartható legyen, máris messzebbre kell tekintenünk és határozottan intézkednünk, ugyanis „a népességrobbanás hatalmas mértékben terheli bolygónk bioszféráját, mert az embertömeg élelmezése, munkába állítása az őserdők pusztulásával, a fajok sokféleségének rohamos csökkenésével, a vízkészletek elhasználásával jár együtt” (Végh László). Példaként az Egyesült Államok hozható fel, itt ugyanis egyes államokban (Kansas, Oklahoma, Texas, stb.) az öntözések mértéke miatt a víztartó rétegből tizennégyszer annyi vizet szivattyúznak ki, mint amennyi oda természetes úton visszajut. Egy másik negatív példa lehet, hogy az év egyes szakaszaiban olyan folyók, mint a Nílus, Gangesz, Sárga-folyó, Colorado már el sem érik a torkolatvidéket, hisz vizük elhasználása miatt a torkolat előtt kiszáradnak! Nos, ha ez így megy tovább – hangzott el a fent említett nemzetközi fórumon –, könnyen meglehet, hogy a XXI. század háborúja a vízért folyik majd és nem a kőolajért, mint napjainkban! Feltételezhető, hogy az előrejelzett (2020 körüli) víz- és energiahiány fellépése a terméshozamok (és implicite az élelmiszer-termelés) csökkenéséhez vezet, amely – az ezzel együtt járó betegségekkel – embermilliók életét és egészségét veszélyezteti majd. Mindezek ellenére reményeket nyújtanak már most is az organikus módszereket alkalmazó mezőgazdaság nagyon jó eredményei. Jó példaként hozható fel az ún. biogazdálkodás, no meg Kuba esete, amely több mint egy évtizede műtrágya és növényvédő szerek nélküli mezőgazdaságot fejlesztett ki, hisz elesett az ezen vegyszerek gyártásához szükséges szovjet kőolajtól.
Mindnyájunk számára ismeretes, hogy a víz az élet nélkülözhetetlen eleme. Ugyanakkor a víz természetes körforgása (megújulása) biztosítéka az élet folytonos megújulásának időben és térben egyaránt. Ezt a folyamatos körforgást befolyásolja az emberi tevékenység a maga természetátalakító munkájával, ami – sajnos – inkább negatív, mint pozitív irányba mutat! Ez a természetátformálás leginkább a száraz földterületek biomasszájának kiaknázásában fejeződik ki, nevezetesen a mezőgazdasági és erdős területek kitermelésében és hasznosításában. A problémát az jelenti, hogy míg a mezőgazdasági biomassza gyorsan (1–2 év alatt) regenerálható, az erdőterületek újratermelhetősége lassú vagy nagyon lassú folyamat. Másik gondot az jelenti, hogy szárazföldi vízforrásaink túlnyomó többsége erdőhöz kötött, így az erdő kiirtásával apad vagy megszűnik a víz utánpótlása. Itt nem csak a talajból előtörő forrásokra gondolunk, hanem az erdő esőképző, esőkialakító hatására is.
Nyilvánvalóan elképzelhetetlen és felfoghatatlan az a helyzet, hogy az erdők kivágása ellenére megmaradnak a természetes vízforrások. Ezért (is) aggasztó a túlzott erdőirtások mértéke, különösen a szegény földrészeken, mint Afrika, Ázsia és Dél-Amerika. (Persze a gazdag országok saját erdeik védelme érdekében a szegény országokból származó fát vásárolják fel bagatell áron!) Így történhetett meg, hogy „Afrika Szaharától délre fekvő részein (...) a száraz trópusi erdők 80%-át tönkretették.” (FAO) Egy nemzetközi tanulmány szerint (Prof. James Alcock: A Föld rendszerének folyamatai): „Az esőerdők számára alapvető fontosságú a napi csapadék megfelelő mennyisége, amelyet azután az egészséges vegetáció visszajuttat az atmoszférába. Ennek hiányában gyakoribb a vízvesztés és az erdő egyensúlya is nagymértékben instabillá válik.” Továbbá: „az egyensúly felborításával kevesebb esőre lenne szükség, kevesebb eső több erdőtüzet eredményezne, amely a fennmaradó részek egyensúlyára még nagyobb veszélyt jelentene.” Egyelőre az „Amazonas medencéjében levő erdők mintegy 80%-a ma még érintetlen”(FAO), de az „Amazonas erdői 10–15 éven belül visszafordíthatatlan károsodást szenvedhetnek. A jelenlegi, évi 1%-os erdőirtás az Amazonas-folyó erdőit egy évtized múlva eljuttathatja arra a pontra, ahol már nem képesek az önfenntartásra. (…) A trópusi esőerdőkre a fakitermelés és a bányászat jelentik a közvetlen veszélyt. Ezeket fokozza a kedvezőtlen éghajlati változás, amely kevesebb esőt jelent a megmaradó erdőrészeknek, illetve az azok fenntartását elősegítő fajok kihalása.” (J. Alcock)
Az „erdőtakaró hiánya miatti elsivatagosodás területét évente 6 millió hektárra becsülik. Ugyanakkor a degradált földterületekből évente legalább 21 millió hektárt lehetne újra termővé alakítani.” (FAO) A fentiekhez annyi hozzáfűzni valónk akad, hogy a jelenlegi statisztikák adatai szerint Románia erdőterülete kb. 7 millió hektár. Mi a helyzet nálunk a Kárpát-medencében és Erdélyben? Történelmi források és már saját tapasztalataink is azt igazolják, hogy vízforrásaink egyre szűkülőben vannak, nem beszélve az óriási minőségi romlásról. Talán még sokan emlékeznek azokra az időkre, mikor egyes folyóink vize (Maros, Küküllők, Nyárád, Szamos, Körösök, stb.) közvetlenül iható volt. A halászok egy része bizonyára emlékszik azokra a szép időkre, mikor ezekben a folyókban tömegével fordult elő a folyami rák, hogy csak egyetlen egyet említsünk az emberi tevékenységnek „köszönhetően” kipusztult fajok tucatjai közül. Az 1970-es évek óriási árvizei (amelyeket szintén az ember „provokált ki” nyakló nélküli erdőirtásaival) után következtek az ún. mederszabályozások, aminek egyenes következménye lett a folyómedrek, árterületek ökológiájának megsemmisülése és a talajvíz-szint drasztikus csökkenése. (A vízlefolyás meggyorsult, a folyókanyarulatok és azok közti természetes árterület megszűnt, a holtágak kiszáradtak, a nagyobb vízsodrás következtében mélyültek a medrek, a folyó menti részeken drasztikusan csökkent a talajvíz-szint, ami a folyó menti vegetáció pusztulásához vagy leromlásához vezetett – így aztán elpusztult vagy elvándorolt sok-sok víz menti állatfaj is!) Persze a folyók szabályozása mind a mai napig folyik (lásd pl. Nyárád), anélkül, hogy a kiváltó okot (az erdők pusztulását) megszüntetnék.
Ennyire fontos az erdők szerepe? Néhány adattal szeretnénk szemléltetni az erdők víztároló, víz-adagoló, vízfelfogó és víz-utánpótló szerepét. „A gyors vízlefolyás leghatékonyabb fékezője az erdő. (…) Egy vízgyűjtőben akkor a legkedvezőbb a vízlefolyás, ha az erdős terület 50–70% közötti, a legrosszabb, ha 35% alatt marad. (dr. Szodfridt István: A Felső-Tisza-táj erdeiről és természeti értékeiről) Nem hanyagolható el az erdőn belül az erdei aljnövényzet víztározó képessége sem, hisz az erdő alatti növényzet és avar szivacsként működik. A. A. Molcsanov: The hydrological role of forests c. tanulmányában a következő adatokat közli erre vonatkozóan (tárolt vízmennyiség mm-ben kifejezve): madársóska 0,27; fekete áfonya 0,49; zuzmók 11,0; zuzmók és lombos mohák együtt 17,0; holt avar 13,3. Ugyanezen tanulmány adatokat szolgáltat a csapadékvíz talajba szivárgásának sebességéről is, mely szerint egy „130–160 éves 0,7 záródású lucfenyvesben a csapadék talajba szivárgását 5,2 mm/perc-nek találták, a közeli legelőn ugyanez 0,3 mm/perc volt. (...) Svájci mérések hasonló képet mutatnak: Egy 45 fokos lejtésű területen a legelőn a felszíni elfolyás mértékét az összes csapadékhullás 78%-nak találták, ugyanez nem legeltetett fenyveserdőn csak 12%-os volt.”
Továbbá érdekes adatok gyűltek össze a tavaszi hóolvadásra vonatkozóan is. „Eszerint erdeifenyvesben 18 nap alatt olvadt el a hó, egy közeli lucfenyves tisztásán 16 nap alatt, míg nyílt mezőn 1 nap volt ehhez szükséges. Az adatok jelzik, hogy az erdő hóolvadást lassító hatása jelentős.” (Szodfridt) Nem tekinthetünk el más többé-kevésbé erdő közeli vagy erdei víztározóktól és -utánpótlóktól sem. Ilyenek a lápok, mocsarak, őslápok, tőzeglápok és kistavak, kisebb vízfelületek. Ezek a természetes alakulatok nagy mennyiségű vizet képesek tárolni, párologtatni és a környező talajba juttatni. Túl azon, hogy természetes környezetükben szinte egyedülálló növény- és állattársulásokat hoztak létre (itt találjuk a legtöbb szenzációs reliktumot, ritkaságot), vízmegtartó és víz-utánpótló szerepük igen jelentős. Ennek okán (is) igen-igen fokozottan kell hogy figyeljük és óvjuk környezetünket az ember romboló hatásaitól.
Mindezek ismeretében talán érdemes elgondolkodni azon, hogy tevékenységünk egy részét ne áldozzuk-e szűkebb és tágabb környezetünk megóvására. Az erdőt és más természetes vízforrásainkat nagy körültekintéssel kell kezelnünk. Szinte bizonyosra vehető, hogy azon tájak, népek, országok, akiknek gondosan óvott erdei lesznek, továbbra is jólétben élhetnek. Talán ennek felismerése (is) vezette Románia hivatalos szerveit arra, hogy az elkövetkező évekre és évtizedekre nézve 2 millió hektár erdő telepítését lássák szükségesnek.
Nagyon reméljük, hogy mind a politika, mind a gazdaság komolyan veszik és lelkükön viselik ezt a gondot, már csak azért is, mert – talán – más kiút nincs is...

Forrásmunkák:
Erdészeti Lapok.
2001. július-augusztus, szeptember, október, november
2002. február, április, június
Magyar Nemzet. 2002. október 12.
Erdélyi Nimród. 2002/4

<< vissza