Szombath Zoltán
AHolló (Corvus corax)

Az asztalon ragasztós tégely, ecset, papírcsíkok. Kissé távolabb egy félkész herbárium lapjai tornyosulnak. Lassan kiegyenesítem meggörbedt hátamat. Öreg székem reumás recsegéssel tiltakozik ez ellen. Ablakomon betévedt egy szeptember végi bágyadt fénysugár. Útjában szúnyogként rajzolódnak a lebegő porszemek milliárdjai. Talán a szabadba igyekeznének ők is ahol... „Lomb aranylik lenge ágon, pók ezüstöz holt mezőket”... lopakodik gondolataim közé Áprily Lajos „Holló-ének” című verse. A lírai hangulatot egy kotló aggódó kotyogása töri meg. Persze a szomszédok csirkéi átbújtak a kerítés alatt - gondolom - s már rohanok is hátra az udvarba. (Csodálatos, hogy munkaundor perceiben milyen fürgévé válik az ember, ha egy banális esemény a szabadba csábít.)
A múzeumkert végében áll a raktárnak előléptetett munkásbarakk. Mögüle jönnek a hangok. Kíváncsian pillantok az épület mögé. A kerítésen egy fekete madár ül. Lazán megeresztett tollaival a biztonságos magány állapotát szemlélteti. Szilencium, ... önfeledten ismételgeti az eltanult állathangokat a múzeum hollója... Jumbó
Származásának pontos adatait a hollós füzetemből kell kibányásszam. Ezek szerint, 1968. április 24-én a szengyeli erdőben jártam. A hollófészekből fiókasírás hallatszott. A földön egy fejetlen madár holttestére leltem. Felvágtam, hogy neméről bizonyosságot szerezzek. Ezek szerint a hím holló pusztult el. A tojó most éppen egy tolakodó dolmányos varjút üldöz. „Durva fészken vadfa ringat, ott neveljük fiainkat” állítja a költő. Valóban a fészek durva ágakból épült, 24,6 méter magasra. Külső átmérője 80 x 60, magassága 55 centiméter. Kitaposott öble 30x40 cm átmérőjű, 14 cm mély és mohával, kutyaszőrrel, juhgyapjúval bélelt. A lucfenyő hegye csak egy méterrel haladja meg a fészek peremét, amelyben három rideg hollófióka lapul.
A legkisebb még most is elhaló hangon siránkozik.
– Ezt magammal viszem, különben elpusztul – döntök a fióka sorsáról, ott magamban. Testvéreit az Ornitológiai Központ gyűrűivel jelölöm, de gyámoltomra is rákerül a H 125-ös alumínium karika. A madárfiókák kiszedését kedvtelés céljaira megbocsáthatatlannak bűnnek tartom.
– Akkor meg miért prédikálok vizet, miközben bort iszok? - kérdezheti bárki. Bevallom többször is feltettem magamnak ezt a kérdést, de 34 év távlatában sem érzek lelkiismeret furdalást tettemért. A kiéhezett hollófióka felnevelésének nehézségeit - az elpusztult apa teteme mellett - tudatosan vállaltam. Akkor és ott, három félárva sorsáról döntöttem. A két életre valót a fészekben hagytam, míg a halálra ítéltet kiragadtam a „természetes szelekció karmaiból”, azért, hogy hollót faragjak belőle. Fényestollút, szabadon szárnyaló büszke madarat, kinek a távoli ősapja Mátyás király címerében egy gyűrűt tart a csőrében, mint a hűség jelképét. Már az erdőszélen szöcskéket fogtam neki, de ezzel a csekélységgel nem tudtam betömni az éhes száját. Otthon csirkehússal, túróval, gilisztával etettem. Hatalmas torkában úgy eltűnt egy nyerstojás tartalma, hogy még a csőrét sem kente el vele. Jumbót egyszerűen nem lehetett túletetni. Ha gyomrát, begyét degeszre tömte, akkora torokzacskójában raktározta el a plusz falatokat. S hogyha már az is megtelt, egy biztonságos dugóhelyen rejtette el annak tartalmát, és máris jött az újabb adagért. Tollaival arányosan fejlődött értelme. Amíg fészkenülő fióka volt, az emberektől csak jót kapott, de az első felfele ívelő repülési kísérlete szinte tragikusan végződött. Egy ártatlan szélgyerek segítségével átlibben a kerítésen és... másnap törött lábujjal és méteres spárgával a csüdjén tért haza. Rekedtes torokhangon panaszkodott, míg megszabadítottam béklyójától. Szidtam eleget csavargó természetéért, szófogadatlanságáért, de hiába. Törött ujjáról a kötést másnapra letépte. Kissé ferdén forrt össze a csont, de ez a szépséghiba csak engem emlékeztetett a történtekre. Ezután még kétszer került fogságba. Először az állatkertnek akarták eladni, de az igazgató felismerte a gyűrűről, és telefonon értesített az esetről. – Engedje szabadon! – ajánlottam neki. Az eladót pedig küldje hozzám a fizetségért. Öt perc múlva Jumbó a múzeum hátsó bejáratának nyitott ajtaján ült, és felháborodva mesélte nekem legújabb kalandját. A hollót 1930 után nyilvánították védett természeti értékké Romániában. De ez sem védte meg a fajt attól, hogy a mérgezéses dúvadirtás miatt a kipusztulás szélére sodródjon. A hollandoknak, például, sikerült hollótlanítani országukat 1920-ban. Ezt a bűnt az unokák hozták helyre 1966 és 1992 között, amikor 178 fiatal import-hollót telepítettek hazájukba. Húsz év múlva 9 költőpárt észleltek, és ez a szám 1992-ig 50 fészkelő párra nőtt. Az elhullott állatok tetemeit ősidőktől fogva dögevők takarították el. Ezt a közismert tényt nem akarták figyelembe venni a vadgazdálkodás irányítói, amikor a méreg bevetéséről döntöttek. A farkasoknak szánt mérgezett állati tetemekkel sikerült teljesen kipusztítani hazánkban négy keselyű fajt. A hollópopulációnak is csak töredéke vészelte át ezt az alattomos támadást. De kit érdekel ma a faunánkból eltűnt fajok esete? Hiszen úgy mérgezünk ma is – csak más indoklással, az árvédelmi töltéseken, ahol az alattomosan furkáló rágcsálókat irtják ezzel a módszerrel. az a tény, hogy a döglött, vagy szédelgő pockokat felfalják az ölyvek, vércsék, baglyok, hollók, gémek és gólyák az cseppet sem zavarja őket. Egy kis újsághirdetéssel mossák kezeiket, melyben felhívják a gazdák figyelmét arra, hogy ezen a területen ne legeltessék állataikat. Furcsa, emberi logika ez: – a gátat megvédtem, utánam a vízözön’ ...
Curriculum vitae... ...azaz a faj életrajzi vázlata. Már húsz éve próbálom megemészteni ezt a kifejezést, de a maradi és modern énem azóta is „kukuriku-vitáznak” egymással a témáról.
Madarunk leírását kezdjük talán a színével, mely fe... khm..., egyetlen szóval mégsem illik elintézni a királyi madarat, amely egyben a legnagyobb termetű európai énekesmadár–, szóval fekete, acélkékes, zöldes, bíbor csillogással, zománccal. A fiatalokat barnás árnyalatuk alapján lehet megkülönböztetni az öregektől. Az albínó példány valóban „ritka, mint a fehér holló”. Farka ék alakra vágott, csőre vaskos, ívelt. Szemének átmérője 12 mm, az időseké barnás-, a fiataloké szürkés-fekete. Hangja változatos; krá, korr, klong, vagy kla-kla-klakk- szerű gurgulázás. Az utóbbit főleg nászrepülés idején hallottam, amikor egyenes vonalú röptét hosszabb zuhanásokkal tarkítja, melyeket hátára fordulva, összehúzott szárnyakkal hajt végre. „Felleg-úton itt vonulnak, fellebegnek, visszahullnak. Pár a párral, csak magukban, szél előttük, tél nyomukban”... Nem idézem tovább a „Holló-ének” ide illő sorait, melynek értelembe; érzelembe hasító szavaitól gyámoltalan, dilettáns, szószátyár megfigyelővé zsugorodok, valahányszor kézbe veszem Áprily Lajos – Őszi muzsika című verseskötetét. Pedig több hollófészekhez másztam fel, mint ahány sora van a versnek, és megfigyeléseimből két szakdolgozat is született, de a „kevés szóval sokat mondani” – tehetsége elkerült engem. A síkságon és dombvidéken már januárban hozzálát a régi fészek tatarozásához, vagy az új építéséhez. Vegyes erdőkben előnybe részesíti a fenyő-féléket, hegyvidéken meg szívesen építkezik a sziklára. Az építmény külső része vastag ágakból készül. Peremét zöld fenyőgallyakkal díszíti. az oklándi fészeknél 85 cm hosszú és 130 g súlyú ágat is mértem. A mohával, hánccsal, őzszőrrel és kevés tollal bélelt fészekben 1968. február 26-án három darab kékeszöld tojást találtam, melyeket szürkésbarna foltok, pettyek szeplőztek. Március elsején már öt tojás volt a fészekben, amint a távcső mutatta. Most már elárulom azt is, hogyan lehet kényelmesen, távcsővel ellenőrizni a magasan levő fészkek tartalmát. Már az első fáramászás alkalmával féltenyérnyi tükröt szereltem a fészek fölé, olyan szögbe, ahogy a lenti társam kérte. Ezek után a fészek ellenőrzése csupán tíz másodpercet vett igénybe. Így sikerült elkerülni a tojások kihűlését, vagy ne adj’ isten, a fészekelhagyás veszélyét.
A fészekaljat egy verőfényes napon, március 12-én mértem le, ott fenn a magasban. A művelet idején a fészket vattával takartam be. A tojások súlya 27,3 és 29 gramm között változott. A kisebbik átmérő 33–34, a nagyobbik 48,7 és 53,2 mm között volt.
Három nap múlva még nem fokadtak meg a tojások, de 19-én már négy fióka tátogott a fészekben, az utolsó tojás mellett. csak nyolc nap múlva látogattam meg újra a családot. A legnagyobb fióka élettelenül hevert testvérei között. A tegnap pusztulhatott el. A fészek alá figyelmeztető írást szegeztek ki: „Ne nyúlj a fészekhez! Megfigyelés alatt áll! (pecsét)”. Tapasztalatom szerint ez a kétnyelvű gépelt varázsmondat már több ragadozó-fészket mentett meg a kifosztástól. Suttyó koromban rám is bénítóan hatott volna egy ilyen figyelmeztetés ott fenn, egyedül és távol a földi valóságtól. A szomszéd feketefenyő hat méterre van a fészkes fától. Arra egy zöld vászondarabot kötöttek fel, amiből sorozatos nagyobbítással egy lessátor lesz idővel. Ez az esemény március 30-án következik be, amikor a kisebb fióka 490 grammos, a legnagyobbik meg 650 grammot nyom. Egy jó fotó reményében két órát ülök a lessátorban, de hiába. Közben az egyik fiókán ligatúrát (magyarul nyakelkötést) végeztem. Ez egy gatyagumiból és cérnából eszkábált műszer, mely megakadályozza a madarat abban, hogy a táplálékot lenyelje. (Hasonló a kínai kormorános halászok módszeréhez. Az eredmény elmaradt, de a második fiókával már szerencsésebb voltam, három kis csigát fejtem ki a torkából.
Két nappal ezelőtt a fiókák szemhéja még zárva volt, de mára kinyílt. A felrepedt csévékből is félcentis tollzászlók nyiladoznak.
Ezután háromnapos időközökben látogatom a családot. Egy-két fotót is készítek és méréssel rögzítem fejlődésüket. Április 24-én három órát töltök a lessátorban. Ekkor már a legnagyobb fióka 1200 gramm fölé nőtt és az oldalágon várja az etető szülőket. Tovább már nem zavarom őket, mert az egyikük a szomszéd fára menekült előlem, de nem tudott megkapaszkodni, és csapkodó repüléssel ért a földre. Visszavittem a fészekbe, de ebből a fölösleges sportból nem kérek többet. A szerencsés tanulmány végén a lessátrat a helyén hagyom. Legalább a jövőben korábban kezdhetem a megfigyelést – gondoltam, de a sors másként döntött; eltűnt a sátor.
Két év múlva diavetítéses madárvédelmi előadást tartottunk a faluban. Utána elbeszélgettünk a diákokkal, tanárokkal. Tőlük tudtuk meg, hogy a rendőr leszedette a sátrat, melyről az a hír járta, hogy onnan külföldi kémek figyelték a falut. Most csak nevetni tudok rajta, de 1969-ben ez csöppet sem volt mulatságos hír. A kirepült fiatalok év végéig ragaszodnak szüleikhez. A családi kötelék ekkor felbomlik, de a családalapításra többnyire csak a második télen kerül sor. Addig szétszóródnak a környéken, s csak bőséges táplálékot kínáló helyeken láthatunk több példányt egyszerre. Például a rókatelep szemétdombján, ahová a lehúsolt csontokat helyezték a gondozók, egy alkalommal száznál több hollót számoltam össze. de ez a megfigyelés húsz évvel a sztrichines mérgezések betiltása után történt. A házastársak télen-nyáron összetartanak, hűségük néha egy életre szól. Ebben az esetben az „ásó, kapa s a nagyharang”-ot a puska, méreg s a természetes halál jelenti.
Naplóm jegyzeteit kiegészíteném néhány általános tudnivalóval. Tehát: a fészekalj 4–6 tojásból áll (mi hetet is találtunk egyszer); többnyire a tojó ül a tojásokon, míg a hím eteti; a kotlás 21 napig tart; a pihéseket két hétig őrzi a tojó, míg a családfenntartó élelem után jár; a fiókák hat hét után repülősek; évente egyszer költ, de a pótköltés lehetséges, ha az első fészekalj tönkrement; a holló mindenevő, a hím súlya 1100–1500 gramm, a tojó ennél könynyebb, 800–1300 gramm. Egyesek szerint akár száz évet is élhet (ezt én is szeretném leellenőrizni). Európában szinte mindenhol előfordul. A költőpárok száma 500.000-re tehető. Hazánkban 2-3000 pár fészkel. Dél-Európában lassan urbanizálódó madár. Marosvásárhely területén két helyen költ rendszeresen. A 92/2000-es kormányrendelet a holló elpusztítóját 500.000 lej pénzbüntetéssel sújtja.
A gézengúz, vagy a kedves csirkefogó. Ezt a jelzőt érdemelte ki a leginkább, számtalan csínytevése miatt, Jumbó. Sok tettének én is szenvedő részese voltam, vagy legalábbis szemtanúja, de ennél sokkal több azoknak a kalandoknak a száma, amit a károsultak hoztak a tudomásomra, nem mindig zokszó nélkül. Halászkalandok, késes történetek, kulcslopások, közintézetek kifosztása, gyanútlan emberek megtréfálása, - tehát igen szerteágazó tevékenységet fejtett ki madarunk, városunk lakóinak bosszantására, vagy szórakoztatására. Lehet, hogy adrenalin-túltengésben szenvedett, mert minden percben készen állt valamilyen huncut cselekedetre. Ízelítőnek elmondok néhány esetet.
– Zoliii! Jumbó lop ...kulcsokat! - hallom Liviu panaszos kiáltását a folyosó végéről. Mentegetem védencemet, de a felháborodott muzeológus látta őt, amikor irodájából kirepült a rácsos ablakon.
– Akkora súlyt nem bír elcipelni – magyarázom a károsultnak, de hiába. Együtt keressük meg a vádlottat. A holló a háztetőn ül és álmodozik ártatlan képpel. Talán a csatornába dugta gondolom –, de előbb helyszínelést tartok az irodában. Tudtommal, a kriminalisták is így kezdik az ügykivizsgálását. – Én kerestem a kulcsot, sehol nincs – mondja a kárvallott, de azért végig fürkészek mindent. Vaskos történelemkönyvön akad meg a tekintetem. Kissé ferdén fekszik az asztalon, mint egy elhajított fosznideszka-vég. Felemelem – lehet vagy három kiló
–, s alatta megtalálom a kulcsköteget. Hihetetlen erőkifejtés egy holló részéről. Fizikai és szellemi. erre a tettre csakis politikai meggyőződése ösztönözhette, mely szerint az ilyen súlyú történelmi remekművek valódi célja a kézzelfogható – jelenesetben a zár-alá-való titok kulcsainak az elrejtése. Nekem legalábbis ezt példázza ez az eset.
– Ne hergelje a kulcsaival a madarat, mert nem lesz jó vége! – figyelmeztetem a tűzoltóság parancsnokát, aki a szomszédból jött át egy kis holló-heccre. Különben jó barátok ők, az előbb ajándékozta meg Jumbót öt szelet szalámival. A következő percben egy túlterhelt holló menekült a kerítésen át. Csőrében ott lóg a kocsiszínek, raktárak, irodák összes kulcsa. A parancsnok kisárgul. Ha most valahol tűz ütne ki a városban? A súlyos zsákmány most eltűnik a porolónak és tornaszernek is használt csőállvány függőleges tartójában. Sajnáltam szegény kiskatonát, aki egy kétméteres horgas dróttal kulcsra halászott egész délután, abban a szűk likban... A múzeumok célja a gyűjtés, tárolás, értékesítés. Ez utóbbi alatt a kiállításokat, népszerűsítést kell érteni. Múzeumi alkalmazottként Jumbó teljesen magáévá tette az első két parancsolatot, a harmadikat csak félig. Ugyanis az értékesítés terén
– egoista lévén – csak önös érdekeinek kielégítéséig jutott el. A közösség művelésére egy fityinget sem adott. Mintha egy fösvény magángyűjtőnél járt volna iskolába.
Beszerző körútjairól értékes műtárgyakkal tért haza. Néha egy szex-bugyi, vagy a „szerelem halálának” titulált századelejei bugyogó, kiszolgált melltartó, rusztikus udvari budi kulcsa, agyonstoppolt zokni, sárvájó kés, fél pár kesztyű (talán egy háborús veteráné lehetett) lógott a csőrében. Ezek a tárgyak a múzeum tetején berendezett magángyűjteményébe kerültek. A negyvencentis véres kést a leölt disznó mellől fújta meg. A corpus delicti-t csak a szomszéd épület csatornájáig tudta felvinni. Fogcsikorgató hideg, tízcentis letaposott hó, azaz, valódi disznótoros tél járta. Egy forró disznókörmöt ajánlottam neki, cserébe a késért. Úgy láttam, hajlik az alkura, mert kiemelte a kést a csatornából. De jajj! ... sajnos a vége felé fogta a szerszámot, amely megperdült és kihullott a csőréből. A véres kés hegyével beállt a letaposott hóba, fél méterre az éppen elhaladt néni mögött. Meghűlt bennem a vér, de a következő másodpercben már ketten repültünk a kés felé... Én értem oda elsőre, de, hogy rekedtes hangján mi mocskot tett rám a „műgyűjtő”, azt nem teszem kirakatba. Vasárnap délelőtt madármegfigyelésre indultunk a város feletti Maros-szakaszra. Jumbó a levegőben követett. A Hétfáknál több nyugdíjas horgászott. A holló faképnél hagy és leszáll az első pecásnál. Halk korogással hívja fel magára a figyelmet. az illető leteszi a botot és egy pirkát nyújt a madár felé. Ezt hamar lenyeli Jumbó, és sunyin oldalazva a második horgászhoz közelít.
– Mész el innen, az anyád! ... fenyegeti a hollót a smucig (nagy SM-vel)
– Miért üldözi a madarat? – kérdem a zsugorit.
– Azért, mert a múltkor kiürítette a táskámat, a fűben szétszórta horgaimat, és öt tekercs damilommal mérte fel a határt! – sorolja mérgesen a vádpontokat az illető.
– Ez igaz! – mondja a harmadik. – Aznap nem fogtam semmit, de olyan jót nem röhögtem a szilveszteri kabaré óta. Itt mindenki lefizeti a taxát a hollónak. Egy pirka, egy hugyi, vagy pár giliszta; ezzel lehet megvásárolni a madár jóindulatát, de ha valaki fösvény? Világbajnoki meccsek tartják lázban a focirajongókat. Ezek még az utcán is újságot olvasnak, mint az az úr a túlsó járdán. Zuhanórepüléssel érkezik Jumbó, s a következő percben már a sporthíreket böngészi a háztetőn. A póruljárt ember még mindig úgy tartja a kezeit, mintha a lapot markolná, vagy inkább úgy, mintha áldást osztana. Bambán néz maga köré. Az utca hangos a piacrajárók nevetésétől.
– Jumbó! Add vissza a lapomat! – kérleli a madarat, később, mikor észrevesz. Visszakapta... darabokban... Egyszer csak eltűnt a múzeum hollója. Egy ideig azt hittem, hogy körutazásra, vagy leánykérőbe ment. Úgy három hónap múlva egy levelet kaptam Besztercéről. Megbékélve a sorssal, olvastam el a vigasztaló sorokat. Ornitológus ismerősöm arról tudósított, hogy a besztercei állomáson, kiéhezett hollót fogtak, melyet pártfogásába vett. A lábán még ott van a H 125-ös gyűrűm. Egyhetes házikúra után szabadon engedte a madarat. Én azóta is várom, hogy egyszer csak hazatér. Vagy mégsem? ... Hiszen azért vettem magamhoz a halálra ítéltet, hogy hollót faragjak belőle. Fényestollút, szabadon szárnyaló büszke madarat, kinek távoli ősapja Mátyás király címerében egy gyűrűt tart a csőrében, mint a hűség jelképét... Harmincnégy év eltelte után is az eget kémlelem, ha megszólal ott egy fekete madár. s én – földhöz ragadt álmodozó – válaszolok neki hangosan, ha nem lát senki, és gondolatban, ha többen vagyunk... Gondolatban, hisz senki sem értené meg, hogy üzennivalóm van egy fekete madárnak. És azt sem, hogy ez a rövid, rekedtes holló-ének többet mond nekem minden pacsirtadalnál...
„Jaj, magányos, kósza fajta, árvaságnak átka rajta. Napsugárban, felleg-árban, tél szakában jár magában – úgy vesz el az éjszakában.”

<< vissza