Albert Beáta
Székelzföldi lápok

A lápok társulásai a hűvösebb, nedvesebb térségekben jellemző, hideg időszaki maradványok, a jégkorszak végének és a posztglaciális hideg időszakok természeti képének őrzői, fontos természeti- és tudományos értékek. Az ország egykori ártéri és lápos élőhelyeiből értékes maradványterületek találhatók a gyergyói és csíki medencében, a bélbori medencében és a Hargita vulkáni vonulatában. A társulások nagy része erősen veszélyeztetett a folyószabályozások és a mesterséges és természetes lecsapolások következtében. A legértékesebb csoportok – a tőzegmohás dagadólápok társulásai – mind védettséget igényelnek. A növényzet túlélését a gyergyói és csíki medence, valamint a magashegységi zárt, lefolyástalan kis medencék sajátos klímája és vízellátása biztosították. Jellemző a hűvös mikroklíma, a páratelt levegő, a vízzel átitatott tőzeges talaj. A területet a kettősség jellemzi: a 900–1000 m feletti magasságokon oligotróf tőzegmohás lápok, ugyanakkor a 600–650 m-en fekvő medencékben az eutróf, folyó menti lápok vegetálnak. Bár viszonylag stabil társulások, túlélésük a megfelelő vízellátás függvénye. Sérülékenységük és veszélyeztetettségük mindenféle zavarással (taposás, legeltetés, vegyszeres szennyezés, kommunális hulladék, kedvezőtlen erdőgazdálkodás, vízszintcsökkenés, lecsapolás) és a természeti hatásokkal (globális felmelegedés) arányosan nő. Fennmaradásukat biztosíthatja a zavartalanság és a rendszeres természetvédelmi megfigyelés (monitoring). Rendkívül nagy szerepük van a vizek öntisztulásában, ezért mint vízvédelmi területeket is megkülönböztetően kell kezelni. A lápok flórájának növényritkaságai közül hazai vonatkozásban több fajnak az elterjedési súlypontja Hargita megye területén van. A természetvédelmi intézkedések hiányának ellenére néhány láp erőteljesen fejlődik, ismét nagy állományban vegetálnak ritka reliktumfajok. A Pici nyír (Betula nana) néhány példánnyal nemrég a kipusztulás határán állt, most sűrű cserjést alkot a szentkirályi Lucsban és szaporodni kezdett Bélbor mellett is. A Törpenyír (Betula humilis) populáció lassú, de szintén növekvő tendenciát mutat a vaslábi lápban és a tusnádi Középpatak kicsi, de stabil állománya a faj elterjedésének legdélibb pontja Európában és valószínűleg az egész világon. A többi négy tusnádi lápból sajnos már kipusztult. Kodomináns, jellegadó fajnak számít a vaslábi lápban a Fűzlevelű gyöngyvessző (Spirea salicifolia) és Jogaros kakastaréj (Pedicularis sceptrum, -carolinum) is tömegesen virágzik. A gyergyói és csíki medencében nemcsak a védett lápos területeken, hanem az Olt és Maros szegélynövényzetében, források mellett, süppedékekben, patakpartokon jelentős állományban megtalálható a Szibériai hamuvirág (Ligularia sibirica), a Kék csatavirág (Polemonium coeruleum) és a Fürtös lizinka (Lysimachia thyrsiflora). Ugyancsak mindkét medencében jelen van, meghatározva a társulások fiziognómiáját a Nádtippan (Calamagrostis canescens és C. neglecta). Csak a hargitai lápokban fordul elő néhány olyan bennszülött hibrid faj is, melynek mindkét- vagy legalább egyik őse reliktum. Ilyen például a Gyergyói cickafark (Achillea girgioensis- A. impatiens x A. ptarmica), a Zimpeli nyír (Betula zimpelii - B. humilis x pendula), a Rostostövű sás és a Nyúlánk sás hibridje (Carex appropinqata x elongata) valamint a Taréjos pajzsika és a Tüskés pajzsika hibridje (Dryopteris cristata x spinulosa). Egy másik bennszülött növény a Mohosban fennmaradt erdeifenyő ökotípusa (Pinus sylvestris f. tufosa) amely genetikai izoláció révén alakult ki. Lápjainkban ritka sásfajok alkotják a gyepszintet is és számos védett reliktum él még itt, mint amilyen a Keskenylevelű harmatfű (Drosera anglica), a Kereklevelű harmatfű (Drosera rotundifolia), a Lisztes kankalin (Primula farinosa), a Gyíkvirág (Cnidium dubium), a Pelyheserű ibolya (Viola epipsila), a Hüvelyes gyapjúsás (Eriophorum vaginatum), a Tőzegrozmaring (Andromeda polifolia), a Mámorka (Empetrum nigrum), a Tőzegáfonya (Vaccinium oxycoccos), a Kis békabuzogány (Sparganium minimum), az Álszitytyó (Scheuchzeria palustris), a Mocsári kőtörő (Saxifraga hirculus) amelyből pár éve már csak néhány példányt találtak a tusnádi Középpatakban – elterjedésének legdélibb pontján. Sajnos a tusnádi lápok a többivel ellentétben a kiszáradás, elgyomosodás útján vannak. Tömegesen jelennek meg a nitrofil gyomok és tájidegen növényfajok, amelyek a természetes növényzetet kiszorítják. A folyószabályzási és lecsapoló munkálatok következtében viszont a vízutánpótlás csak összehangolt regionális vízügyi rekonstrukcióval fordítható vissza. A kipusztulással veszélyeztetett reliktum és ritka növényeink védelme nem csak tudományos, de kulturális és esztétikai szempontból is fontos, mert kihalásuk maga után vonja egyes tájrészek, tájképek elszegényedését, banalizálódását is.

<< vissza