Bartha Tibor
Csőotthonok, barlangbölcsők

2A vízibogarak bölcsői után most a föld alatt élő rovarok, az úgynevezett talajlakó rovarok különös építményeit, bölcsőit keressük fel.
A talaj összetételével, nedvességével, hőháztartásával számos állat számára ideális védőközeget jelent. A talajban élő állatok száma az egysejtűektől a gerinces állatokig igen nagy, fajszámuk igen gazdag. Az evolúció folyamán, a vízgőzzel telített talaj számos rovar számára jelentett átmeneti környezetet, hogy a vízből a szárazföldet meghódíthassák. A talaj és a rovarok ősi kapcsolata mellett szól, hogy sok faj bölcsője vagy fejlődésének egyes szakasza ma is a talajhoz kötődik. Egyesek egész életüket a talajban töltik (geobionták), míg mások (geofilek) csak időszakosan használják azt. A talajban való behatolás és helyváltoztatás módjai különböző mechanikai struktúrákat igényelnek. Az alsóbbrendű rovarok lárvái, a férgek és a soklábúak a laza talaj pórusaiban, repedéseiben élnek és aknázás útján változtatják helyüket. A keményebb talajban élő gyászbogarak, pattanóbogarak lárvái erős karmaik, vagy fejük véső alakú kinövései segítségével véséssel, rágással jutnak előre. A még keményebb talajban élő bogarak, darazsak előrehaladása erős, fejlett rágókészülékük segítségével fúró ásás útján történik. A talajlakó rovaroknak jól meghatározott igényük van a talaj összetételével szemben és mindig a fajra jellemzői szerkezetű és méretű járatokat készítik el. Egyesek igen érzékenyek a domborzati viszonyok (mikrorelief) iránt. Üregük bejáratát mindig lejtők oldalába vájják, elkerülve így a csapadék behatolását otthonukba. Mások a járatok elhelyezésével, bélelésével, befedésével védekeznek.

Csőotthonok
A talajlakó rovarok közül talán legismertebb a meleg, száraz legelők, napos domboldalak vidám dalnoka a Mezei tücsök (Gryllus campestris). Gömbölyű fejű, hengeres testű 20-25 mm nagyságú, teljesen csupasz csillogó fekete rovar. Vastag combjainak alsó oldala vörös. Keskeny, erősen erezett, pergamenszerű első szárnyai alatt, legyezőszerűen összecsukott hosszú, hártyavékony hátsó szárnyai vízszintesen fedik a potrohot. Rágói fejlettek, csápjai a test félhosszát is meghaladják. Tápláléka vegyes. Aiszóposz meséje nyomán, a tücsök mint a lustaság jelképe vonult be a köztudatba. A valóságban azonban, a tücsök ügyes, dolgos házigazda. Nem csak lakása bejáratának elhelyezésében előrelátó, de 30-40 cm hosszú csőotthona kiásása közben is képes már 20-25 cm távolságból megállapítani, hogy hol húzódik a szomszéd lakócsöve és gyorsan irányt változtat. Sok időt fordít a rendre és a tisztaságra, bejárata környékén nem tűr meg semmilyen idegen anyagot, a fűszálakat is kitépi, valósággal felsepri előterét. Területét szomszédaival szemben bátran védelmezi, ha kell képes bármikor megküzdeni a betolakodóval. „Hegedűjét” főleg május-július közt az alkonyati órákban veszi elő, hogy jelezze térbeli helyzetét a közelben lakó nőstényeknek. Hallószervük (dobhártya) az első lábpáron helyezkedik el, hangadó szervük az első szárny tövi részén, amellyel a hím úgy muzsikál, hogy egyik szárny fűrészét a másik szárny ciripelő élén húzogatja végig. Ciripelése nem egyszerű időtöltés, hanem a nőstény csalogatását célozza, amely mindig az erősebb hangú hímet választja. Ha a nőstény megjelent, tapogatóival a hím megérinti, megsimogatja, ingerli őt. Párosodás után a nőstény hosszú, hengeres, a végén megvastagodott, fúrószerű tojócsövével mintegy 300 petét rak lakócsövének laza talajába, majd nemsokára elpusztul. A kerekded petékből két hét múlva kelnek ki a lárvák s még jó ideig együtt maradnak csőotthonukban.
Táplálékukat is otthonuk közelében a talajon szerzik be. Csak áttelelés előtt válnak szét s a szülőkhöz hasonlóan apró kis csöveket vájnak a talajba, amelyekben áttelelnek. Többszöri vedlés után, tavasszal alakulnak át kifejlett tücskökké. Szintén a föld alatt ássa járatait a 35-50 mm nagyságú, bársonyosan szőrözött, barna színű Lótücsök (Gryllotalpa gryrllotalpa) is. Erőteljes lapátszerű, széles, kitinfogakban végződő izmos első lábaival ujjnyi vastag járatokat fúr, naponta akár 30-40 métert is. Kanyargós járatai, többnyire a felszínhez közel húzódnak, de telelni akár 1 méter mélységbe is lehúzódhat. Kimondott talajlakó, (geobionta) a felszínre csak a párzás időszakában jön fel. Erőteljes feje mögött a páncélszerű nyakpajzs, a járat falának tömörítésében játszik szerepet. A rövid első szárny alatt legyezőszerűen összecsukható hátsó, farkszerűen megnyúlt szárny található, amellyel kitűnően repül. Túlnyomórészt rovarokat, lárvákat fogyaszt, növényeket csak szárazság idején. Június elején, alkonyatkor hallatja nászdalát a hím föld alatti zenetermében. Hangjuk felerősítésének érdekében a hímek egy különleges hangerősítő berendezést fúrnak, egy Y alakú járatot, amelynek nagysága, alakja olyan, hogy az elágazás közelében ciripelő rovar hangerejét a többszörösére emeli.
Csak a párosodás idejére hagyják el járataikat, ilyenkor éjjel akar 4-8 méter magasba is felrepülnek. A talajon párosodnak. A nőstény járatának egy mélyebb (10-15 cm) pontján, tojás nagyságú üreget váj, amelynek falait váladékával béleli, s ebbe a fészekbe 200-300 ovális alakú sárgás petét rak. A lerakott petéket éberen őrzi, kitartóan nyalogatja, hogy megelőzze azok elgombásodását. A 8-10 nap múlva kikelő fakó színű fiatalok még hosszú ideig együtt maradnak a fészekben anyjuk felügyelete alatt, aki továbbra is odaadóan gondozza őket. A teleléshez mélyebbre ássák magukat, de gyakran komposztban, trágyában telelnek át. A fiatalok ötszöri vedlés után válnak ivaréretté. Keltető és éléskamrák
Egyes bogarak nemcsak a táplálékmennyiséget biztosítják kikelő ivadékaik számára, de a peték fejlődéséhez szükséges mikroklimatikus környezetet is megteremtik.
Ilyen éléskamrákban születnek a felül fémfényű fekete, alul ibolyalila Nagy ganajtúró (Geotrupes stercorarius) ivadékai is. Erdei utakon, legelőkön nagy emlősök trágyája, alatt gyakori. Szárnyfedői mélyen barázdáltak, 14-26 mm nagyságú. Szenvedélyesen elföldeli raktáraiban táplálékát, sokkal nagyobb mennyiséget mint amenynyire szűksége van. Ivadékbölcsőjét is a trágyahalom alatt ássa meg, szeptember-október hónapokban. A nagyjából függőleges lefutású akna 30-40 cm mélyen nyúlik a föld alá, amelynek cső alakú végében készítik el a keltető és éléskamrát. Az akna végének falát vastagon bevakolják, majd a nőstény ide rak egy petét amit egy boltozattal lezár. Erre összemorzsolt anyagot hord, amit a hím összenyom, összeprésel, miközben az akna falát egyre feljebb vakolják s töltik fel tápanyaggal. A vakolatot jó keményre döngölik, egyrészt hogy védje a lárvát a beszivárgó víztől, másrészt, hogy megakadályozzák a hőveszteséget. Gyorsan, kitartóan dolgoznak, hiszen 4-5 hét alatt a nőstény egész petekészletét hasonló kamrákban kell elhelyezniük. A kikelő lárvák az éléskamrák bő táplálékanyagát használják fel, majd a kiürült kamrában bebábozódnak s csak a következő év tavaszán, kifejlett bogárként hagyják el azt. Éléskamrák mélyén születnek, a Feketenyakú trágyatúró (Onthophogus fracticornis) ivadékai is. Az alig 10 mm nagyságú bogár, feje és széles kitinpáncéllal fedett előtora fekete. A finoman pontozott szárnyfedők barna alapszíne, fekete foltocskákkal tarkázott. Lábai fogakkal, tövisekkel és szőrökkel ellátott fejlett ásólábak. Csápja rövid, legyezőszerűen szétnyitható. Ürülékkel táplálkozik, mindenféle trágyát örömmel fogad, ivadékai számára is ezt halmozza fel. Tavasszal ássák ki magukat a talajból ahol átteleltek s trágyakupacot keresnek, ahol partnerre is találnak. A párosodás után, hozzálátnak az ivadékbölcső kiásásához. A nőstény ássa a járatot, míg a hím segít a kitermelt föld elhordásában. A trágyakupac alá ásott akna mélyen lenyúlik a talajba, oldalából több 20 cm-es oldalág megy ki, az éléskamrák. A gazdagon elágazó járatrendszer minden kamrájába a nőstény egy petét rak, majd trágyával tölti fel őket. A petékből négy hét után kikelő lárvák az éléskamra bő készletéből táplálkoznak. Miután elfogyasztották táplálékukat a lárvák, a kiürült kamrákban bábozódnak be. A bábból kikelő bogarak sem hagyják el a kamrát, abban telelnek át csak tavasszal ássák ki magukat a talajból.
A síkság és dombvidék szőlőseinek elterjedt bogara a 12-25 mm hosszú Nagyfejű csajkó (Lethrus apterus). Fekete, fényes, nagy fejjel, erős rágószervekkel és nagy hátpajzzsal, aránytalanul kicsi potrohhal rendelkezik. A hím rágóinak alján erős, lefelé álló fog van. Repülni nem tud. Növényevő. A hím és a nőstény együtt építi az 50-60 cm mély folyosót a föld alá, amelynek végre 6-8 galambtojás nagyságú kamrában ágazik szét. Ezekbe a kamrácskákba szép napos időben a szőlő fiatal hajtásait, vagy más növénydarabkákat hordanak míg a kamrák meg nem telnek. A nőstény ezután a befullasztott leveleket meggyúrja s az így előkészített növényi anyagra kamránként 1 petét helyez. Az erjedésnek indult massza hőtermelése folytán a petékből korán kibújnak az ivadékok, a táplálékkal bőven megrakott éléskamrákban. Az elfogyasztott táplálék után bebábozódnak s tavasszal kelnek ki a kifejlett bogarak.

Barlangbölcsők

A föld alatti világ különös bölcsőket rejteget még. Barlangbölcsők mélyén születnek a Scarabeuszok, vagy galacsinhajtó bogarak is. A Scarabeus, az ókori Egyiptom tisztelettel övezett, szent bogara. A királysírok völgyében feltárt, Tuth-Enk-Ámon fáraó gyűrűjén is ott találjuk, a smaragdból készült, aprólékos gonddal vésett scarabeuszt, az állandóan megújuló élet jelképét.
A nálunk is előforduló scarabeus nemzetség tagja, az Óriás galacsinhajtó (Scarabaeus typhon) a száraz homok-puszták lakója. Mélyfekete 20-30 mm nagyságú, erős kitinpáncélú bogár. Félkör alakú, hat ékszerű fogat viselő fejpajzsa annyira megnyúlt, hogy a szájszerveket egészen eltakarja. Az első lábszár külső élén lévő nagy fogakkal könnyedén ás, ezek befele görbülnek, a hátsó lábszárakhoz hasonlóan. Tápláléka nagy emlősök (ló, szamár, juh) trágyáiból áll, amelyet igen ötletes módon, galacsinná formál a könnyebb szállítás érdekében. Az apró trágyadarabkákból amelyeket erőteljesen megnyomkodva egymásra présel, formázza 30-40 mm átmérőjű golyóit anélkül, hogy elmozdítaná vagy elfordítaná azokat. Csak miután befejezte művét, görgeti ide-oda, hogy felszíne megkeményedjen, a gurítással szemben ellenállóvá váljon. A kész galacsint föld alá ásott üregeiben, hátrafelé haladva gurítja, ahol aztán zavartalanul elfogyasztja azt. Saját táplálékában nem válogat, azonban az utódjainak szánt galacsinokat csak a juhtrágyából állítja össze.
Június második felében emelkednek a scarabeus fészket jelző kis, földhalmok, a fölösleges hordalékból keletkezett dombocskák. A fészket a hím ássa meg, de a mindössze 2 g-os nőstényre hárul a minden egyes fészek testsúlyánál 20-szor nehezebb galacsinnal való feltöltésének egész terhe. A halom alatt egy 10 cm mély függőleges akna után, többnyire kanyargós folyosó vezet egy széles 7-8 cm nagyságú terembe. Itt formálja, gyúrja a nőstény a levitt trágyagolyót körte alakúra. E 35-45 mm hosszú, teljesen sima felületű körte lesz a kikelő lárva eledele. A körte csúcsában egy csiszoltfalú üreget találunk, a pete fülkéjét, a keltető-kamrát. A nőstény ide egy 10 mm nagyságú megnyúlt aIakú fehéres petét rak, amely két elhegyesedő végének kivételével ér az üreg falához, mintegy természetes légpárnán nyugszik. A petéből kikelő lárva a körtéből él, míg készlete tart, utána bebábozódik.
Az előtor jellegzetes kiemelkedéséről és hosszú szarváról ismerjük fel a Holdszarvú ganéjtúrót (Capris lunaxis). 17-25 mm hosszú, csillogó fekete bogár, szárnyfedőin hosszanti barázdákkal. A hím fejszarva enyhén ívelt, hosszú és hegyes, a nőstényé csúcsán kimetszett. Középső és hátsó lábszárai rövidek. Főleg ló- és tehéntrágya kupacok alatt szorgoskodnak, ahol a hím és nőstény együtt építik a mély járatokat, amelyek szabálytalan boltozatú, csaknem sík aljzatú tágas kamrákban végződnek. A 15 cm hosszú és 5 cm magas tojás alakú üregbe közösen tehén- és lótrágyát hordanak amelyből 7-8 körte formájú galacsint készítenek. A nőstény minden kamrába egy petét rak, így mindegyik kamrában csak egy lárva, fejlődik bő táplálék mellett. A lárvák, a nyár folyamán miután elfogyasztották táplálékkészletüket a kiürült kamrákban bábozódnak be.Az ivadékgondozás legmagasabb rendű formájával találkozunk a dögbogarak közé tartozó Közönséges temetőbogár (Nicrophorus vespillo) esetében. A lapos testű 12-22 mm hosszú, darázsra emlékeztető bogár, fekete szárnyfedőit két széles zegzugos vörösessárga sáv díszíti. Fekete előtorának eleje bolyhosan szőrős. Trapéz alakú fejpajzsának elülső része vörös, akárcsak csápízeinek bunkóvá szélesedő végei. Hártyás szárnyai a rövid szárnyfedők alatt öszszehajtogatva fekszenek. Utolsó lábpárának lábszárai befele görbülnek.
A rovarok esetében is előfordul a „házasság”, legalábbis temetőbogarunk esetében, a hím és nőstény közös erővel gondoskodik a táplálék beszerzéséről, raktározásáról, a lárvák közvetlen táplálásáról, az utódnemzedék felneveléséről. A temetőbogarak dögön élnek. Kisebb emlősök tetemét földelik el, oly módon, hogy a dög alól kikaparják a földet, így az egyre mélyebbre süllyed. Kitartó munkával, akár fél méternél mélyebbre is lesüllyesztik táplálékukat, majd testüket a gödörfalnak feszítve, teljes erejükkel igyekeznek gömbölydedre gyúrni azt. Munkájuk befejeztével a nőstény a döghöz vezető kis folyosó oldalába rakja le petéit. A hullán egy tölcsér alakú aknát váj s elkezdi annak bomlasztását emésztőnedveivel. A járatban kikelő lárvák az anya ciripelő hangjára az előkészített etetőhely felé igyekeznek s élelmet kéregetnek anyjuktól. Az etetésben az apák is besegítenek. A gyorsan fejlődő lárvák a telet kifejlett bogarakként vészelik át. A talajlakó rovaroknak igen fontos szerepük van a talajképzésben, s a természetben elhalt állatok hulláinak eltakarításával, higiéniai szerepük értéke felbecsülhetetlen.

<< vissza