Dr. Kiss J. Botond
Az európai nyérc

A nyérccel való első találkozásaink egyoldalúak voltak, ilyenkor csak én láttam, ő már nem látott semmit. Fekete üvegszemei szomorúan csillogtak, miközben sorstársával, amely szintén átment már a szűcs kezén, párosával lógott valamelyik hölgy nyakában... Gyakori kép volt ez az utolsó évtizedig, különösen Tulcea-n, a Duna-delta kapujában, ahol vasárnaponként a város szépei a korzón több pézsma- nyestkutya- és róka-, de vidra- meg nyércprémet is sétáltattak, mint talán bárhol az országban. Megjegyzendő, hogy ugyanitt nem egyszer lehetett fókaprémet is látni, ezt már a tengerészférjek csempészték be az Óperencián túlról. De a fóka már más történet, csak maradjunk a nyércnél... A tulajdonképpeni találkozásunkra később, Sacalin szigetén került sor, a küszvágó csértelep közelében. Egy vaskos fatörzsön ülve szemléltem elmélyülten a kavargó madárfelhőt s csak későn figyeltem föl valami furcsa hangra a gyökerek között, amit eleinte szintén madárénak tulajdonítottam. Széttekintve, vizslámra esett tekintetem, amely orrát a fatörzs alá dugva, felemelt mellső lábbal szilárdan állt valami vadat. Bepillantva a fa alá, ahonnan a hang hallatszott, csak egy fehér folt látszott, amely lassan behátrált s eltűnt az üreg sötétjében. Rövid vizsgálódás után jöttem csak reá, hogy nyércet látok, Európa egyik legritkább kisemlősét.
A nyérc (Lutreola lutreola), vagy vidranyest, akárcsak a vidra, rendszertanilag a Ragadozók (Fissipedia, v. Carnivora) rendjének Menyétfélék (Mustelidae) családjába tartozik. A vízi életmódhoz alkalmazkodott, bár rajta ez kevésbé látható, mint a vidránál. Külsejére nézve tipikus menyétféle, leginkább a görényre emlékeztet. Ettől elsősorban élőhelye alapján különíthetjük el. Míg a görény rendszerint emberi lakóhelyek környékén, sőt disznóólak, tehénistállók, gabonások hídlása alatt, kőrakásokban, elhagyatott pincékben, farakásokban él, a nyérc élőhelye mindig vízhez kötött. Tehát mocsárvidék, vagy halban gazdag, bokrok közé rejtett folyó, patak, tó. Legismertebb élettere a Duna deltája, ennek végtelen nádasai, úszó szigetei, odvas fájú fűzesei. De a nyérc testalkatra is finomabb, karcsúbb, mint a görény. Feje aránylag kicsi és keskeny, az alsó állkapocs aránylag nagy szögben nyitható, a szemfogak meglepően nagyok. Lekerekített fülei aprók, alig emelkednek ki a szőrzetből, míg a görény fülei világosan kirajzolódva láthatók, sőt közelről barnássárga fülvégei is jól kivehetők. Alsó ajkán ovális, felsőn M alakú fehér folt van, amelyből kirajzolódik sötét orra. Hasonló rajzolatot más fajon aligha láthatunk, a menyétfélék általában világos torokfolttal rendelkeznek. A görényfej világos része pedig homlokfoltként kezdődik, amely elszélesedik a halántéktájon, aztán lekanyarodva előrenyúlik az alsó állkapocs mentén, egészen a ajaksörtékig. Teste világosbarna, lábai feketék. Ezzel szemben a nyérc egész testét egyenletes, mélybarna színű, rendkívül tetszetős s ezért meglehetősen értékes prém borítja. Lábai rövidek, első mancsain 5, a hátsón 4 ujj van, amelyeket csökevényes úszóhártya köt össze. Karmai nem húzhatók vissza. Testhossza 48 - 55 cm, ebből 12 - 15 cm esik a farokra. Testtömege 500 - 900 g, a hímek mintegy 10 %-kal nagyobbak a nősténynél. Végbélnyílásába a menyétfélékre jellemző bűzmirigyek torkollnak, bár ezek kevéssé ismeretesek, mint a görényé, amelyek ez utóbbi faj leggyakoribb jelzőjét szolgáltatják.
A nyérc éjszakai, szürkületi állat, nappal csak olyan helyeken látható, ahol nem háborgatják. Napközben maga ásta, vagy más fajtól elfoglalt kotorékban tartózkodik, néha öreg fák odvában, a Duna deltájában gyakran csak az úszó szigetek avas nádkotúiban. Igen óvatos, legtöbbször csak páros nyomai, ahol az ujjak közötti keskeny úszóhártya is látható, árulják el jelenlétét. Ürülékét, amely nagyon hasonló a vidra zöldes hullatékához, csak a figyelmes megfigyelő találja meg vízberogyott fatörzsön, köveken, gyökereken. Kitűnően úszik és bukik alá, eközben minkét lábpárával evez. Farkát nem használja az úszásban, mint a vidra.
Tápláléka minden apró vízi-vízközeli élőlény, elsősorban halak, de szívesen fogyaszt mindenféle kisemlőst, apró madarat, de eszik nagyobb rovarokat, kagylót-rákot, kétéltűt, elsősorban békát is. Igen ritka volta miatt, esetleges kártétel kérdése szóba sem jöhet, még halgazdaságok keretein belül sem. Kevéssé ismert tény, hogy a békák húgyhólyagjában egy mételyfaj, a Troglotrema acutum él, amelyet köztesgazdája, egy vízicsiga elfogyasztásakor vesz fel. Amennyiben e laposféreg lárvája a menyétfélék, ez esetben a nyérc gyomrába kerül, áthatolva a testszöveteken, a koponya homlokcsontjáig vándorol s valósággal átlyuggatja, ami a gazdaállat elhullásához vezet. Filozofálva mondhatnánk, íme a béka postmortem, halál utáni bosszúja, de ez esetben tulajdonképpen a természetben megtalálható, néha igen bonyolult fajok közötti kapcsolatok egyikéről van szó. A nyérc párosodását, amely évente egyszer, csak koratavasszal következik be, pacsmagolásnak nevezzük. Eközben a hím megragadja az ellenkező nőstény tarkóbőrét és hosszabb ideig maradnak összetapadva amíg a hím lemagzik. Ezen élettani szükségességhez alkalmazkodott ivarszerve is, amelyben a fajra jellemző formájú, sarlóalakú, ún. péniszcsont rejtőzik. A vemhességi idő 6 - 10 hét között változik, az eltolódás magyarázata a petenyugvási jelenség következtében meghosszabbodott terhesség, amelyről már vidrás cikkünkben is írtunk. Ellésre a nőstény gondosan kiválasztott, igen rejtett és biztonságos kotorékba húzódik, ahol 1 - 6 magatehetetlen, apró kölyköt vet. Ezek csak mintegy 5 hetes korukban kezdnek látni s legalább 2 hónapig szopnak. Anyjuk rövid ideig még vezeti őket, aztán szétszóródik a család s a fiatalok a következő tavaszra lesznek szaporodóképesek.
Mint fentebb említettük, az európai nyérc a legritkább kisemlősök közé tartozik. Kiemeltük az európai jelzőt, mert kontinensünkön néhány évtizede megjelent az amerikai nyérc (Lutreola vison) is. Igen hasonlít az európai fajra, olyannyira, hogy a közelmúltig legtöbb kutató ugyanazon faj amerikai alfajának tartotta. Mintegy 10 %-kal testesebb az európainál s ajkairól hiányzik a jellegzetes fehér folt. Gereznájának egyöntetű barna színe mellett, nagyobb termete, koponyája méretarányai s a hím péniszcsontjának sajátos formája különböztetik meg óvilági rokonától. Megjegyzendő, hogy genetikailag is különböznek, ami szintén a két faj létjogosultságát bizonyítja. Az amerikai nyérc példányai az utolsó félévszázadban divatba jött prémesállat-tenyészetekből szöktek meg s új hazájukban kitűnően feltalálták magukat. Alkalmazkodóképességük sokkal rugalmasabb, mint az európai nyércé, elsősorban az emberi zavarással szemben kevéssé érzékenyek s így igen hamar elfoglalták a kontinens-szerte kivadászott helyi populációk ökológiai fülkéjét. 1999 januárjából ismert már a Duna deltájából is az amerikai nyérc bizonyító példánya, ami komolyan aggasztja a kutatókat. Mint ismeretes, egyazon ökológiai fülkét nem foglalhat el két faj. S mivel az amerikai nyérc termetesebb és agresszívebb, elzavarja, sőt meg is ölheti kisebb rokonát. Olyan megfigyelések is vannak, amelyek szerint az őshonos nőstényekkel erőszakkal lepárzanak s bár a két faj násza terméketlen, az ilyen nőstény azévben már nem ivarzik többször, tovább csökkentve az állományt. Érdekes, hogy nyércünk a közönséges görénnyel már eredményesen párosodik, ami azonban génerózióhoz, az állomány elkorcsosodásához vezet. Nem csak értékes gereznája miatti kíméletlen üldöztetése következtében, de életterének beszűkülése, az egyre aggasztóbb környezetszennyezés és újabban az amerikai faj rohamos térhódítása miatt, az európai nyérc legtöbb országban kihalt. Bátran állítható, hogy már csak a Duna deltájában maradt fenn nagyobb, összefüggő elterjedésű állománya. Megjegyzendő, hogy az Erdélyi Medence különböző részein lappanganak még az európai nyérc kisebb maradvány-populációi, főleg a Kárpátkanyar egyes vidékeiről ismertek friss adatok, sőt bizonyító példányok is. E faj erdélyi elterjedéséről igen érdekes értekezést terjesztett fel a Román Vadászati Társaság egyik ülésén Dr. doc. Horea Almăşan, neves emlőskutató, meglepő eredményességgel szedve össze az adatokat vadőröktől, halász-vadászoktól, szűcsöktől. Sajnálatos halála miatt, a kézirat nem került közlésre, elkallódása pótolhatatlan adatoktól fosztaná meg a romániai tudományt. Mint e dolgozat s más szóbeli információk jelzik, elsősorban Kovászna és Hargita megyében még él ez az európai ritkaságnak számító emlős. Alkonyatkor sporthorgászok látják, de leginkább vadászok találkoznak vele esti pocok-lesek alkalmával. Sajnos, a nyérc következő találkozása rendszerint már a cserzőmesterrel lesz...
Kétségtelen, hogy napjainkban legtöbb európai nyércet a Duna deltájában ejtenek el. Bár a Berni Egyezmény és vadvédelmi törvényünk tiltja, a pézsmapockot mostanság is a hagyományos tányérvasban fogják. Ilyenkor kerül terítékre a nyérc is, amelynek - a tiltó rendelkezések ellenére - még mindig van piaca. Számos nyérc esik áldozatul a téli jégen való - és szintén tilos - kutyás vidrafogatások alkalmával is, csak arra vigyáznak a vadászok, hogy kutyájuk ne túlságosan rángassa-harapja a drága prémű kisragadozót. Ennek bőre ugyanis sokkal vékonyabb a vidráénál s hamar kiszakad, míg a vidrát egy egész falka kutya is tépheti-cibálhatja anélkül, hogy a gereznájában kárt tehetnének. Hogy milyen erős hagyománya van a deltai nyércvadászatnak, a pézsmapockok számára készített szárítókeret formájából is láthatjuk. Ez rendszerint ugyanolyan nagyságú és alakú, mint amilyet a nyérchez használtak, bár a két állat testalkata lényegesen különbözik. S mindez akkor, amikor itt a pézsmát ipari mennyiségben vadásszák, már mintegy félévszázada. Hangsúlyoznunk kell, hogy az európai nyérc jogilag a berni, washingtoni és bonni egyezmények védelme alatt áll, amelyekhez Románia a 13/1993-as, 69/1994-es, ill. 13/1998-as törvény alapján csatlakozott. Így vadászatát, befogását, elpusztítását, a határon át történő szállítását a 103/1996-os törvény törvény bűnténynek minősíti, amiért akár 2 - 5 évig terjedő szabadságvesztés is kiróható. A tulajdonképpeni védelem pedig csak akkor lesz hatásos, ha a nyérces területek valóban szigorúan védettek lesznek s az őrszemélyzet egy, „felülről” jövő telefon hatására nem fog többet szemet hunyni a vadorzók garázdálkodásai felett.
Tény, hogy a természetvédelmi nevelés hiánya s a gyenge őrtevékenység, valamint a lakosság gyarló anyagi helyzete miatt, az európai nyérc napjai meg vannak számlálva. Kiutat csak egy komoly kutatási projekt hozhatna, amely felmérné a még meglévő állományt, meghatározná a populációk helyét s elsősorban megoldást találna a csapdavadászat sokat vitatott kérdésében is. Emellett elengedhetetlen a kutatás eredményeinek gyakorlati alkalmazása, így védterületek kijelölése, szigorú vadászati ellenőrzés, az állat ritka voltának ismertetése, preparáló- és szűcsműhelyek felülvizsgálása, vagyis nem több, mint amit törvényeink elő is írnak. Különben hamarosan újabb faj neve kerülhet föl egy fejfára.
Mérföldlépő csizmámban caplatok a göröngyös úton apám nyomában. A birtokjelző „m” betűt itt nem kell szó szerint venni, mert a tágas lábbelit valamelyik nagyobb testvéremtől kölcsönöztem. A méretkülönbséget pár kapcával s két lepedőnyi újsággal pótoltam. Csak a beszédes csizmaszárat nem tudom csendre inteni. „Capp-capp”, számlálja lépteim hangosan, miközben sípcsontomon veri ki a taktust.
Tekintetem a Göncölt keresi az égen - mert még csak hajnali fél négy az idő, ha igaz, - de a fényes jármű egyik földi rokona visszaránt a porba, amiből vétettem. Szó nélkül hasaltam el egy kerékvágásban. Tíz évem és harminc kilóm puffanását még „éspám” sem vette észre. Egy hézagos kerítés bordáiba kapaszkodom, amíg felállok.
- Hííjnye az anyád!... - szisszen bennem a fájdalom, ami egy szálka formájában költözött az ujjamba. De ha jobban meggondolom, itt a bosszúnak nincs helye, csak a bűntudatnak, mert ez a lógó léc mentett meg legutóbb „Kapanyél” bácsi haragjától, mikor tudta nélkül a besztercei szilvák minőségét ellenőriztük. Akkor egy repülő kapanyél és pár jó szó kíséretében mondott véleményt rólunk. De erről a félreértésről most hallgassunk, mert „éspám”-nak kérges tenyere van, s az ilyen munkáskezet én módfelett tisztelem.
Lassan elmaradnak a terebély gyümölcsösei, majd a bánya meredekén botladozunk az erdő széle felé. A tetőn megpihenünk, miközben a kisváros kialvó mécseit figyeljük (1954-ben Marosvásárhelynek kb. 30.000 lakosa volt.)
A Somos-árokban már velünk ballag a hajnal, de ezt még csak a korán kelők észlelik. A csillagok lassan kihunynak, s a szusszanó föld kilehelt párái piszkos fátyolt terítenek a fák sziluettjére. Most nincsenek fények és nincsenek árnyékok, csak sejtelmes, szétfolyó szürkeség, mely a facsonkból medvét varázsol, vagy vérszomjas farkast, tetszése szerint. Csapongva repdes a gondolat a képzelet szárnyain (rendes háznál félelem a neve), s szaporább lépésre biztatja caplató lábaim.
- Azért nem kell a sarkamra taposni! - suttogja éspám s a hátam mögé néz, ahol az imént még surranó lépteket véltem hallani. Ha puskám lenne, én is bátrabb lennék - gondolom - és fölfele nézek az égre, hátha ott meglelem botlásom okát. Mintha homályos lantornapapíron keresztül látnám, suhan át felettünk egy rejtelmes árnyék. Széles, kerekded szárnyai nesztelen viszik a vaskos testet előre. Ahol a lábait sejtem, egy fekete madár élettelen szárnyai csüngenek alá. A puskából kilobbanó tűz csóvája elvakít, s a füstös lőpor kesernyés felhője percekre eltakarja az eget.
- Ez aztán lövés volt! - gondolom. - Ennél nagyobbat az Ali lyukas kulcsa sem durran, pedig abba egy doboz gyufafej fér bele.
- Láttad hova ment? - kérdezi apám, míg lefelé indul az árokban. A szélső fülem még most is cseng a durranástól, de ez nem akadályoz abban, hogy szorosan a nyomában maradjak. Mert ugye.., hátha visszatér az a valami és ránk támad... s én üres kézzel?!.. Alig kődobásnyit haladunk lefele, mikor megpillantom a zsákmányt. Úgy 25 méter magasan ül egy ágon. Már emelkedik a puskacső, amikor meginog és lebukik. Kicsit még hintázik fejjel lefelé, majd elereszti az ágat. Mint kopott pókháló hull alá csendesen.
- Hozzá ne nyúlj, mert megmocskol! - szól a figyelmeztetés, de erre már nincs szükség. A pulykányi madár vaskos karmaival még most is egy holló tetemét szorongatja, amiből - gondolom - már kétszer is elszállt az élet, ...ha nem háromszor. Először amikor zsákmány lett belőle, ...másodszor, amikor gyilkosával együtt lelőtték, ...harmadszor meg a haláltusáját vívó nagy fülesbagoly görcsös markolásától. Az éjjeli vadász a hátzsákomba kerül, mely a horgasínamat veri. Az erdőből kiérve megszűnnek hajnali szorongásaim, de a dicsőség vagy a sajnálat gyöngyeit még sokáig törölgetem homlokomról. A kitömött tűzszemű bagoly 42 évig ijesztgette az előszoba faláról a belépőket. Nyúlszívű lányok visongásainak, „piihá”-zó matrónák félelmeinek (nehogy megigézze őket!), s egy varázslatos virradat bűnbánó dicsőségének emlékét hagyta rám. „Hu”... ...ez a címe Fekete István csodálatos regényének, mely egy bagoly életéről szól. Szinte lehetetlen ennél átfogóbb képet festeni a nagy fülesbagolyról. Eleve kudarcra ítélt próbálkozás, főleg a természetvédelmet népszerűsítő írások sikerét biztosító szimpátia-keltés túlszárnyalása terén. Ezért nyúltam félve ehhez a témához, pedig tapasztalataim vannak az uhuzás, a fészeknél való leskelődés, a gyűrűzés, preparálás terén, de még a mesterséges szaporítás titkai mögé is belestem az öcsém által. És héjacsapdából is szedtünk ki uhut, ami mégiscsak több élményt jelent és bátrabb hozzászólásra jogosít, mintha arra hivatkoznék, hogy: „ott voltam, ahol mondták”. Most szívesen kölcsönöznék egy kis önbizalmat, ha volna kitől. Húú!.. nehéz volt ezt kimondani, de aki „h”-át mondott, az mondjon „iz”-t is... ...A párhuzam kedvéért mindjárt az uhuzással folytatom az elbeszélést, visszatérve egy olyan korba, amikor még Fekete István írásai nem tüzelték képzeletünket s nem homályosították el saját élményeinket, tapasztalatainkat. Negyven évvel ezelőtt még nyersen habzsoltuk az életet, mint az éretlen vackort, amit valaki nekünk ültetett. Néhány kétes értékű epizód elhallgatásával ugyan szebb képet festhetnék magunkról, de én nem akarom elvenni a karrieristák kenyerét... ...Egy verőfényes őszi napon történt 1962-ben. „Gyuri fiam”, mármint Boros bácsi fia, a bagolyért indult a csűr melletti ketrechez. A ládát én cipelem utána. Kopott kalapját az uhu fejére teszi, míg kesztyűs kezével elmarkolja az egyik lábát. A következő pillanatban a fájdalommal vegyes düh leírhatatlan szavait zúdítja tollas barátunkra:
- Gazsi!... az anyád!... Csak most látom, hogy a kalapos bagoly szabad lábával a Gyurka könyökét markolja. Megpróbálom szétfeszíteni karmait, de nem megy. Csak a harapófogóval tudjuk egyenként kiakasztani a szörnyű kampókat, melyek lekopott hegyükkel nem tudták átszúrni a bőrkabát ujját. Gyuri a megmondhatója, hogy mit érez a zsákmány egy ilyen markolásban. Az biztos, hogy nem szenved sokáig. A földbe ásott leskunyhó nyílása a Nyárád mentére néz. Az uhu a „T” fára ülve tollászkodik. Egyszer csak leugrik róla és hanyatt vágja magát. Először egy hatalmas sas árnyéka suhan át rajta, majd a madarat is meglátjuk. A puskacső néma marad. Még kétszer megismétli a támadást, majd az öreg parlagi sas elhúz a vajai erdő felé. Boros bácsi, a fácános őrzője önkényesen védelmébe vette a királyi madarat, pedig neki kötelessége volt a ragadozók írtása ezen a területen. Később már gyakran megszólalt a puska, míg meg nem szűnt a szarkák cserregése, varjak károgása. Néhány gyakoribb orvmadár is terítékre került talán, de én csak a távozó sas emlékét őrzöm töretlen. Ebben az időben egy-két élő uhut fogott évente a négy héjacsapda valamelyike. Ezek az ország állatkertjei felé vették útjukat. Bár a törvény keze nem védte, de akkortájt még gyakoribb volt ez az éjjeli madár. A két Attila, Kelemen és Gombos, 1963 november 26-án és 27-én észlelték az uhut egy fenyőfán, a város közepén. „Az arabok az uhut az éj párducának hívják. Ami a szirti sas nappal, ugyanaz az uhu éjjel. Nyulakat, rókákat könnyen megfog.” - írja róla 1868-ban Husszein d Davlah Taymur herceg, Naszir ed Din perzsa sah fősolymásza. Segítségével sólymokat is fogtak, még pedig oly módon, hogy húsdarabra röptették egyre nagyobb távolságról. Mikor már biztosan szállt 600 lépésre is, a húsdarab mögé 3x5 méteres hálót feszítettek. A hegyek lábánál röptetett baglyot észrevette a sólyom és rávágott. Így gabalyodott bele a hálóba. Nagy suholy... ...uhu, buhu, nagy fülesbagoly vagy bagó; ilyen nevekkel ruházta fel a nép madarunkat. Első ránézésre rámondhatjuk, hogy ruhája a fakéregszínű árnyalatok keverékét mutatja. Háta feketésbarna, rozsdabarna hosszanti csíkokkal tarkázott. Hasoldala világosabb alapszínű sárgás-barna, fekete foltokkal és finom harántcsíkokkal írott. Ez a titkosírás más baglyok lágy hastollain is előfordul. Öreg kazahok hiedelme szerint a toll finom, harántfutó rajza a Korán egyik bölcs mondása, amit csak a beavatottak tudnak elolvasni. De az írástudatlanoknak is szerencsét hoz és megóvja őket a rontó szemtől. Ezért élő fülesbaglyot is tartanak jurtáikban (gondolom, kisebb fajokat) de a tisztelt szerencsehozót néha megfosztják értékes tollaitól, Spangenberg orosz természetbúvár begyűjtött baglyait is mind megkopasztották. De folytassuk tovább a szemlélődést madarunkon: ...tehát csüdje és ujjai tollasak, csőre és karmai feketék, szivárványhártyája narancsvörös. A vaskosabb tojó 2,4 - 2,6 kg-os. A hím súlya 1,8 - 2 kg., fehéres torokfoltja terjedelmesebb és tollfülei is nagyobbak, mint élete párjáé, akivel szerencsés esetben egy életre köt házasságot. Fészket nem épít. Sziklaüregben, elhagyott ragadozófészekben, földön, esetleg faodúban költ. A Duna-deltában öreg nádban is fészkelt. Dombrowski vetési varjútelepen találta két tojáson kotolva. Legkorábban március 10-én, legkésőbb április 10-én talált friss tojásokat a fészkekben. Ezt 21 fészekalj alapján állítja, melyek 1-5 tojásból álltak. Jó évben átlag 2-3 fiókát nevel fel. A tojások színe meszesfehér, szemcsés, az aljzaton. később elpiszkolódik. Hosszuk 51 - 64 mm, szélességük 45 és 52 mm közt ingadozik. Linţia fogságban tartott baglyai (4 pár) 3-4 éves korban kezdtek tojni. Az első tojást február 9-én találta, a másodikat 11-én észlelte 1939-ben. Egy másik pár esetében négy nap elteltével rakta le második tojását a madár. A kotlási időt 31-37 napra teszi.
Fogságban és szabadon
István öcsém állatgondozóként dolgozott a marosvásárhelyi állatkertben. Négy madarat állított párba 1972-1974 között. A 32 köbméteres röpdékben három esetben szaporodtak is az uhuk. Április első felében rakták le a tojásokat, három napos időközökkel. A kotlás 30-36 napig tartott. A legnagyobb tojás 80,1 g, a legkisebb 74,33 g volt. Keléskor a fiókák súlya 50,17 és 59,64 gramm között változott. A költés és etetés feladata a tojóra hárult. Egyik fiókát a szomszéd tojó is etette, de az is előfordult, hogy a 10 napos fiókát kilopta a túloldali ketrecben levő holló. Öt hetes korukban a fiatalok elhagyják a fészket és önállóan kezdenek táplálkozni. A 62-ik napon egy keveset már repülnek is. Ezeket a tapasztalatokat öcsém a „Búvár” 1975 évi 4-ik számában tette közzé. A szerkesztők kissé túlértékelték a beszámolót, de még inkább a szerzőt, akinek az egyszerű neve mellé odabiggyesztették az „állatkert vezetője” címet, ami később egy kis hibaigazítást követelt. A vészesen megcsappant európai állomány feljavítása érdekében 1987-től egyes országok visszatelepítési programokat indítottak. A németek, a belgák, franciák, a svájciak, a norvégok, svédek és magyarok gondolták úgy, hogy ezt a törekvést érdemes pénzzel is támogatni. 1971 április 4-én szinkron madármegfigyeléseket végeztünk a Maros völgyében. Ekkor találtam másodszor uhufészket. A rendkívüli találkozást a „Jóbarát” című hetilap 1974. IV. 4-i számában írtam le. Innen idézem a következő sorokat: „...Hatórai gyaloglás pihenést követelő ólomlábaival bandukolok a Maros partján. Túloldalt a Mezőség csupasz, suvadásos dombhátai görnyedeznek. Távcsővel figyelem az átelleni domboldal felső negyedénél keletkezett szakadást. Egy sebesen húzó holló ferde zuhanással vág a húszméteres szakadás aljához, oda, ahol az árvalányhaj tenyérnyi csomókban tapasztja a nyolcvanfokos lejtő agyagrögéit a sárga falhoz.
- Na végre! - itt az alkalom a pihenésre. Pár perc múlva már nyolc fekete madár kavarog a gyanús folt körül.
- Mi lehet ott? ...mert a hollók dühös támadása nem éri el a célját. Tehát az ellenség ereje számottevő, tiszteletet parancsoló, még ezeknek a mérges fekete lovagoknak is. Még egyszer végigpásztázom a szakadást, és... megvan!... Először a takaró fűcsomóhoz tartozónak véltem, de most a távcső határozottan kirajzolja a fészkén ülő uhu, a nagy fülesbagoly fejét.” Két hét múlva közelről is megvizsgáltam a bagolytanyát, persze a szülők jelenlétét nélkülöznöm kellett. Ekkor egy pihés fiókát találok a fészekben és egy záptojást. Köpetmaradványok, s egy hörcsög teteme díszíti a lakást. Május 12-én a fióka már öt hetes és vaskos lábára alumínium gyűrű kerül. A testes fiókát most is őrizte a tojó. A fiókák 65-70 nap után tudnak repülni, de még ennyi ideig a szülők gondozásában maradnak. 1972-ben agyagbarlangban költött az uhu, egyszer meg a függőleges fal párkányán. Ilyen napfényes fészkekre még álmomban sem gondoltam. Költőhelyén állandó madár, kivéve a magas északi tájakat, ahonnan egyes példányok délebbre vonulnak. Hajdanában Dobrudzsában, de főleg a tengerpart környékén télen sok világos színű példány jelent meg. Ezt a jelenséget már 1883-ban leírták a Sintenis testvérek. Ugyancsak erre a következtetésre jutott Dombrowski is, aki 17 év alatt 357 lőtt példányt vizsgált meg. Az uhu tápláléklistája igen változatos. Mindent zsákmányol, ami nem haladja meg erejét. Köpeteiben ötvennél több emlős- és 177 madárfajt találtak. Sok hörcsögöt fogyaszt, a sünt is kifordítja bőréből, de nem veti meg még a kiadósabb rovarokat sem. Hegyvidéken gyakran vadászik pisztrángra és sokkal nagyobb sikerrel mint én. Elterjedési területe magába foglalja Eurázsia és Észak-Afrika nagy részét. Nem költ a Brit szigeteken, a magas északon és Európa egyes részein (magas hegyek, síkságok). Az Alpokban 1800 méterig, a Pireneusokban 2000 méterig is felhatol. Dél-nyugat Európában ott gyakoribb, ahol sok üregi nyúl él. Európai állománya 25.000 párra tehető. Ennek fele Oroszországban és Fennoskandináviában él. 1970-től az orosz populáció a felére csökkent, míg a finn, a cseh és a németországi állomány száma megduplázódott. Magyarországon a visszatelepítésnek köszönhetően már több mint 15 pár fészkel. Romániában a költőpárok száma 200-600-ra tehető, ennek jelentős része Erdélyben él. A múlt században tapasztalt drasztikus visszaesést remélhetőleg megállítja a 92/2000-es kormányhatározat, mely szerint az uhu elpusztítója 1 millió lejre büntethető. Sajnos, az árvízvédelmi töltésekre évente kihelyezett rágcsálóírtó szerek másodlagos mérgezésétől csak a véletlen mentheti meg az itt élő példányokat. A hazai állomány felmérése még várat magára, pedig egy kis anyagi segítséggel ez is megoldható lenne. Wéber Péter medgyesi ornitológus sikerrel próbálta ki a hangcsapdás számlálás módszerét, amely országos viszonylatban is alkalmazható lenne. Befejezésként hadd idézzem a már említett „Bagolytanya” című írásom utolsó sorait: „A szakadás aljánál sátrat verünk, és a zavaros vízben próbára tesszük horgászszerencsénket... Sokáig üldögélünk a pislogó tábortűz parazsánál. A hallgatásba burkolt bokrok táncoló árnyékában ott settenkedik az álom.
- Búhúu! - búhúú! - szalad végig egy hang a folyó felett és a gömbölyűre hízott mezei pocok félve fülel bele a vaksi éjszakába. Most már nyugodtan alhatom ....madárbarátaim átvették az éjszakai szolgálatot...”

<< vissza