Mara Árpád
Az európai bölény (Bison bonasus)

Az észak-amerikai bölénnyel (Bison bison) egy nembe (genus) tartozik, de önálló fajt képez. Két alfaját írták le, egyikük a kaukázusi bölény, amely 1921-ben kihalt. Mindössze négy kipreparált példány tanúskodik egykori létezésérol – az egyik a sepsiszentgyörgyi múzeumban. Az úgynevezett alföldi vagy síksági bölénybol az utolsó vadon élo egyedet 1927 február 9-én ejtették el. Ekkor a rezervátumokban, vadas-parkokban és vadaskertekben kevesebb mint 60 példány maradt. Így az emberi gondoskodás mentett meg egy kis állományt, amelyet semmiféle tenyésztés soha nem befolyásolt. Ma a világ állománya közel 2000 állatból áll, amelynek több mint egyharmada szabad vadászterületen él. A bölény a legnagyobb testu szarvasmarhafélékhez tartozó faj. Eredetileg Európa lombos, elegyes erdeiben, valamint Ázsia lomberdos sztyeppövezetében élt, a Kaukázustól és Nyugat-Oroszországtól Kelet Szibériáig és Északkelet-Kínáig. Testalkata eros, hatalmas mellso résszel és viszonylag keskeny hátsó testfelépítéssel, gyenge izomzatú fartájékkal, erosen felmagasodó marral és lejtos hátvonallal. Jellemzo rá a rövid szarv, a fej és mellkastájék hosszú, gyapjas szorzete, ami a bikák nyakán lebernyeggé alakul. Középmagas, eros lábak, rövid nyak, mélyre nyúló szügy, zömök fej, magas és széles homlok és kerek fülek jellemzik. Viszonylag hosszú vastag, bojtos a farka, állán szakáll. Színe egyszínu, fakó szürkésbarnától, a vöröses szürkésbarnáig. A csülkök, körmök viszonylag gyengék, sarlóformában íveltek. Testhossza: 270-350 cm, testsúlya: 800-1000 kg, marmagassága: 180-200 cm, lépéshossz: 150 cm-ig, nyomhossz: 10-12 cm, farok hossza pedig 80 cm. A bölények az évszaktól függoen kisebb-nagyobb csordákban járnak, amelyet egy tapasztalt tehén vezet. A nagyon öreg tehenek és bikák magányosakká válnak. Üzekedési idejük augusztus-szeptember (2-3 hét), ilyenkor kisebb, 8-10 fos csoportokba verodnek, amit a legöregebb tehén vezet. A 9 hónapos vemhesség végén a tehén rendszerint egy borjat ellik, amely fél évig szopik, de már háromhetes korától a füvet is csipegeti. Két-három év múlva ivarérett, de csak 8-9 év múlva válik teljesen felnotté. Legmagasabb életkoruk 27-30 (40) év. Tápláléka az erdo sokféle lágyszárú és egyéb növényzete, amely a táplálékának 2/3-át teszi ki, úgymint lombtakarmány, hajtás, lombos-tulevelu fák és bokrok kérge. Legelési idoként leginkább az esti és reggeli órákat kedveli. Hangja monoton mély dörmögés, amivel tehén és borjú megértik egymást és ami a csorda összetartására szolgál. Az eros prüszkölés az izgalom jele, és néha a támadást elozi meg. Az ürüléke többnyire nem lepényszeru, mint a házi szarvasmarháé, hanem jobban formázott és hamar szétesik. Nem feledkezhetünk meg az európai bölény mentsváráról, a lengyelországi Bialowieza oserdorol. Az 1916 január 10-én megjelent Nimród képes vadász-újságban a következokrol számolnak be. A bialowiezai oserdoben, cári védelem alatt húzódott meg és talált menedéket az az utolsó bölénycsorda, mely a kihalóban levo fajból szabadon még megmaradt földrészünkön. Az oserdo 1915 év augusztusában bekerült a világháború forgatagába és hamarosan harctérré vált. A németek szeptember elején folytonos harcok közt kiuzték az oroszokat a cár tulajdonát képezo, óriási kiterjedésu rengetegbol. A bölények sorsáért ekkor még aggódott Európa. De rövidesen megnyugtató tényekrol érkezett tudósítás, hogy a németek a megszállás után rendszeres erdészeti és vadászati kezelésbe vették a bialowiezai oserdot, amely ily módon biztosította a fa- és vadállomány hatásos és okszeru védelmét. Kiderült az is, hogy a háborús veszedelem nem tett túlságosan nagy kárt Európa egyetlen szabadon élo bölénycsordájában, s hogy az számban kissé megfogyva, immár háborítatlanul folytatja megszokott életmódját. N.v. Nathusius, császári ornagy tudósítása alapján, egy német vadászati szakfolyóiratból megtudjuk, hogy a német hadvezetoség már a harcok megkezdése idején szigorúan megtiltotta úgy a tiszteknek, mint a legénységnek, hogy bölényre vagy egyéb nemes vadra lojenek. Már szeptember második felében elsorendu erdészeti és vadászati szakemberre, Escherichre bízta az új erdohivatal megszervezését és vezetését, akinek elso dolga, hogy Lipót bajor herceg hadseregparancsnok és Seckendorff báró tábornok hozzájárulásával külön és szigorú vadászati rendtartást szerkesztett. Ennek értelmében tilos a vadászat bölényre egész évben. A bölények lelövésének szabályozását a foparancsnok (Lipót bajor herceg) fenntartotta magának. Nathusius látogatásának ideje alatt Bialowiezába várták Lipót bajor herceg hadseregparancsnokot és Hindenburg tábornagyot, kik közül Lipót herceg már meglátogatta a híres rengeteget és ez alkalommal több kapitális szarvason kívül egy hatalmas bölénybikát is elejtett (a fényképen látható). Ebben az idoben (1916) a világhíru bialowiezai bölények számát 200-250-re becsülték. Sajnos, hogy a második világháború idején megint csak veszélybe került az oserdo és a nemzeti park. Az 1943 július 25-én megjelent Vadászújságban Mészáros Pál ny.kir.jb.elnök a következoket közölte: „Az 1939/40. évi elso német-lengyel csaták gyújtópontjába került Bialowycz is; sokat szenvedhetett az oda tenyésztés végett visszatelepített néhány bölény is, s talán a magja is kiveszett, bár én inkább azt vagyok hajlandó feltételezni, hogy az alapos és okos németek már akkor is megkímélték s körülzárták ezt a területet, vagy legalábbis néhány példányt átmentettek Németországba s a mostani háború végén alighanem ugyanaz a telepítési akció fog lejátszódni, ami a kis világháborúban történt: a németek 1915-ben Lengyelországot leverték; e harcok során rengeteg bölény pusztult el, s hogy a Bison europensis fajtája végkép meg ne semmisüljön, néhányat átvittek a békés Németországba, majd 1928-ban a lengyel kormány a németek által kivitt bölényekbol 2 bikát és 2 tehenet a Hagenbeck berlini állatkertjébol megvásárolt. A 2 bika 1929 szeptember 19-én, a 2 tehén okt. 10-én érkezett Bialowycz erdejébe. Hogy ez a töredék menynyire szaporodott fel s mennyi maradt meg belolük az 1939-es harcok után, azt nem tudjuk.” Szerencsére a II. világháborút is átvészelték. A háború utáni idoszakban az állatkertek, vadasparkok nemzetközi összefogásával fejlesztették föl ismét az állományt, törzskönyvüket dr. Anghi Csaba, a budapesti állatkert akkori foigazgatója, a csülkös-patás nagyemlosök nagyhíru szaktekintélye vezette. Jelenleg a lengyelországi Bialowieza Nemzeti Park egy 280 egyedbol álló jól fejlödő bölénypopulációval dicsekedhet. Sot, pár éve újra vadászható az európai bölény a gyönyöru, több mint 300 éves fák rengetegében. Az európai bölény valamikor az erdélyi tájakon is jelen volt, sot nagyon fontos szerepet töltött be, mint fo- és veszélyes nagyvad. Az erdélyi magyar fourak lovon ülve várták a hajtást lándzsával, szekercével és más kézifegyverrel. Állítólag az utolsó bölényt (1762-ben) is szekercecsapással ütötte le az egyik Bethlen, híres vadász. Megemlíthetjük, hogy Nádasdy fogarasi vadaskertje számára Lázár István híres székely foember 1551-ben Gyergyószékbol négy bölényt küldött ajándékba (Csore Pál). De, hogy részletesebb áttekintést nyerjünk Újfalvi Sándor öreg vadásztól az „Erdély régebbi vadászatai” (1854) írásából közlünk az alábbiakban: „A fejedelmi fénykorban a bölény volt Erdély sivatagaiban (értsd: oserdo — szerk. megj..) a királyvad. Erre volt akkor a legkedveltebb vadászat. A szilaj állat megtámadása, könnyen ingerlékeny természete miatt, gyakran vészt okozott, nem egyhamar adta meg magát, s ha halálra nem volt sebezve, bosszút állott üldözojén. Erdély harcfiai, kevés piheno óráikat, melyeket a német, török és tatárrali örökös küzdelmeik közt megnyerhettek, a bosz bölénynyel viaskodásra szentelték. Akkor nagy számmal kellett erdos vidékünkön tartózkodnia. Apor Péternek a fejedelmi kor szoba bútorai leírásában gyakran elofordul, hogy a fobb urak gazdagon hímzett kerevetjei és tábori sátoraikban a zsámoly bölényborrel surun volt bevonva. A kisebb urak ágyul is bölénybort használtak… Akkor nagy boségben kellett lenni, mert a Czibles, Ünoko, Rozsáj, Bucsesd, továbbá a borgói, gyergyai és háromszéki havasokon gyakran hallhatni most is: Bivalbérc, Bival északos, Bivalko és Bivalforrás tájnevezeteket. A székely a bölényt bivalnak nevezte. A román havasokon pedig: Doszu Zimbrulni (Bölényháta), Izvoru-Zimbrului (Bölényforrása), Vale-Zimbrului (Bölényvölgye) neveket. Román nyelven zimbru: bölényt tesz. Az elkeresztelés valószínuleg az ott elejtett bölényrol vagy az által a vadászaton ejtett valami baj után történt… Erdélyben az utolsó bölényt 1762-ik október 8-án ejtetett el a borgói Pláj magaslaton. Boldogult ipam (Lészai Lorinc gorbói birtokos, Kolozs m.) jelen volt e vadászaton; melyet édesatyja Doboka vármegyei alispán tartott. Borgó vidéke akkor a Bethlen grófok birtoka volt, késobb bánátusi kamarajószágokkal kicseréltetvén, határorvidékké katonasággá változtatott. Az ipam késo vénségben, 86-ik évében halálozott el; mindvégig tiszta eszu, ép, egészséges ember volt s utolsó éveiben is szenvedélyes vadász. Vadászkalandjairól nekem sokszor beszélgetett s közte s bölényvadászatról nagy respektussal emlékezett; mindig megjegyezve, hogy a fentebb írt év után több bölényt Erdélyben nem láttak. E pedig jól kitermett tehén s hozzávetoleg 10-12 éves lehetett. Öt mázsát és 42 fontot nyomott.” Erdélyben a 18. századtól már nem a bölényre vadásztak, hanem az ottani vadászatok leghíresebb vadja a medve volt (a szarvas ebben az idoben ritkaságszámba ment). Az európai bölény romániai visszatelepítése 1959-ben kezdodött a Hunyad megyei Hateg-i vadaskertbe, ahonnan késobb a Pitesti, Brassó, Neamt és Dâmbovita megyékbe is telepítettek. Az alábbiakban közölt részletesebb információt Dramnescu Gheorghe erdészeti hivatal technikusától kaptam. Visszatelepítésük 1959-ben kezdődött a Katowicze környékéről származó, 1951-es ellésu Pulonka nevű nosténnyel és az 1953-ból származó Poderek bikával, amelyeket Hátszeg mellé, egy vadaskertben helyeztek el. 1963-ban még egy párat hoztak, Puslava és Pumila nevűeket. Az első pár utódát, a Retezat nevű bikát 67-ben Pumilával átadták a Pitesti (Parc Trivale) részére, majd 1970-ben a Rodica nevű nostény állatot adták át a Brassói Poianának.1966-ban három bölényt, 1 bikát és két tehenet a bukaresti állatkertnek szállítottak át. A hátszegi park állományában ekkor 7 példány maradt. A valaha is legnagyobb példányszámú hátszegi állomány 20 fos csorda volt. 1969-ben egy párat Tg. Neamti-nak küldtek át. Késobb 1982-ben a Târgoviste melletti Bucsani-ba 7 példányt küldtek át (4 bika és 3 tehén). A 90-es évek elejére már csak egy pár darab maradt meg és jelen pillanatban csak 1 borjúval rendelkeznek.

© AVES MEDIA

<< vissza