Ruprecht Eszter
Koratavasszal nyíló vadvirágaink

Mivel a nagyon korán virágzó, mindanynyiunk által jól ismert hóvirág (Galanthus nivalis) és tavaszi tőzike (Leucojum vernum) virágzásáról már lekéstünk, ezért talán elsőként ismerkedjünk meg néhány mostanában is virító kőratavaszi növénnyel. Korán virágzó növényeink között többségben vannak az erdei fajok, mivel ezek még a lombfakadás előtt igyekeznek kivirágzani és zöld leveleik segítségével serényen fotószintetizálni, hiszen az erdő fáinak kizöldülése után már nagyon csekély fény – mely elengedhetetlen életfeltételeik számára – jutna számukra az erdő aljára. A kakasmandikó (Erythronium dens-canis) egyelőre még igen gyakori, ám védendő koratavaszi növényünk. Bükkösök, gyertyános-tölgyesek, száraz tölgyesek, hegyi és nedves rétek, március-májusban nyíló virága. Két rövid nyelű, széles, átellenes, változatos lilásbarna-zöld foltos tőlevele nagyon jellegzetes, viszonylag korán bújik elő az avarból. A virág élénk bíborpiros színű, lepelcimpái hegyesedők, torkuk fehér foltos, bókoló, magányosan helyezkedik el a tokocsányon. A csillagvirág fajok (Scilla nemzetség) kissé hasonlítanak a velük egy családba (Liliomfélék) tartozó jácinthoz, azonban attól már méretük alapján is jól elkülöníthetők. A kettő-négy tőlevél között emelkedő 8-30 cm magas főtengelyen fejlődik fürtvirágzatuk. A virágok leggyakrabban kék színűek, ám ismerünk fehér, rózsaszínű, ibolyaszínű árnyalatokat is. Üde, nedvesebb erdőkben, főleg gyertyános-tölgyesekben, folyóvölgyekben, patakpartokon tett március-áprilisi sétáink során találkozhatunk velük. Országunkban nagyon gyakori a nemzetség, ám faji szintű besorolásuk főleg az utóbbi időszakban zajló nevezéktani revíziójuk miatt elhamarkodott és problémás lenne. A májvirágot (Hepatica nobilis) rendszeresen összetévesztik az ibolyával, pedig ép szélű, háromkaréjú, a máj lebenyeire emlékeztető – innen elnevezése is – levelei nagyon jellegzetesek. Március-áprilisban nyíló halványkék, lilás árnyalatú virágai sugaras szimmetriájúak. Mészkedvelő, nyirkos, sziklás erdőkben, bükkösökben, gyertyános-tölgyesekben bukkanhatunk erre a szerény szépségű virágra. Rokona, az erdélyi májvirág (Hepatica transsilvanica) egy bennszülött, kárpáti endemizmusunk, melynek levelei kétszeresen hármasan karélyosak, csipkézettek, fokozottan védett fajunk. A bogláros szellőrózsa (Anemone ranunculoides) és a berki szellőrózsa (Anemone nemorosa) hasonló élőhelyeken, üde erdőkben, leggyakrabban gyertyános-tölgyesekben fordulnak elő. Leveleik örvösen állnak: a bogláros szellőrózsának az összetett levelei nyéllel kapcsolódnak a szárhoz, míg a berki szellőrózsa összetett levelei levélnyél nélküliek. Az előbbi faj virágai sárgák, míg az utóbbié fehérek, egyesével, ritkán kettesével állnak a szár tetején. Március végétől virágzanak, akárcsak a berki szellőrózsával könnyen összetéveszthető szintén fehér virágú galambvirág (Isopyrum thalictroides). A galambvirág a szellőrózsákhoz hasonlóan viszonylag kis termetű, levelei szintén összetettek, nagyon hasonlítanak a borkóró leveleihez. A szellőrózsáénál jóval több, 4-5 kisebb méretű fehér virága van. A réti fajok közül a kockás kotuliliom (Fritillaria meleagris) fokozottan védett, különleges szépsége és veszélyeztetettsége miatt szót érdemel. Kicsit tulipánra emlékeztető, jellegzetes kockás mintázatú, rózsaszínes-vörösbarna, bókoló virága minden természetjáró szívét megdobogtatja. A viszonylag termetes (3-5 cm hosszú), harang alakú virág a nyúlánk kocsányon fejlődik. Nedves réteken, lápréteken, ártéri réteken és ritkán láp- és ligeterdőkben találkozhatunk vele. Ki ne ismerné a hasonló élőhelyeken előforduló, ám sokkal gyakoribb keskenylevelű nárciszt (Narcissus stellaris)? Fehér, csillag alakú virágaival, vékony leveleivel, törékeny termetével április-májusban ékesíti a nedves réteket, kaszálókat. Néhol tömegesen fordul elő, kiterjedt „nárciszmezőket” alkot, amelyek kedvelt kirándulóhelyek ezidőtájt. Sok szakemberben felmerült már a gyanú, hogy a szintén fehér virágú nárciszhoz (Narcissus poëticus) és sárga nárciszhoz (Narcissus pseudonarcissus) hasonlóan a keskenylevelű nárcisz is termesztett faj, amely kertekből vadult ki, azonban jól meghonosodott természet közeli élőhelyeinken, gazdagítva ezek flóráját. Éppen ezek a koratavaszi növények a legkedveltebb, legtöbbször szedett virágok, amelyeket gyakran lehet látni az utcai árusoknál is. A tél elmúltával mindenki vágyik a friss színekre, illatokra és a természettel újjáéledő szerelem pecsétje is nagyon sok esetben egy-egy vadvirágcsokor. A vadvirágok szépsége, illata minden természetjárót meggyönyörködtet, rögtön késztetést érez arra, hogy leszedje és hazavigye otthonába, ahol a vázában még néhány napig illatozzon és felvidítsa a szoba hangulatát, emlékeztessen a szép kirándulásra. Csakhogy a leszedett vadvirágok a hazautat is alig bírják ki és a vázában sem hosszú életűek, szépségük az eredeti, természetes környezetükben érvényesül csak igazán. Sokan azt hiszik, hogy az évelő növények virágának szedése nem pusztítja a természetet, hiszen a torol újra kihajthat a következő évben. Igen ám, de minden évelő növénynek az ivaros szaporodás adja a megújulás lehetőségét, azt, hogy képes legyen alkalmazkodni a változó környezethez a genetikai evolúció által. Vagyis ha a virágot épségben hagyjuk, és ez minél illatozóbb, színesebb, nagyobb (e tulajdonságok a természetes szelekció „alkotásai”), annál vonzóbbá válik a megporzó rovar számára és annál sikeresebb lesz a beporzás, vagyis a kereszteződés, egy új nemzedék létrejötte. Hóvirág populációk esetében figyelték meg, hogy az emberi települések közelében lévő, tehát gyakran szedett populációkra lényegesen kisebb virágméret volt jellemző, mint az emberi településektől és turisták útvonalaitól is távolabb lévő populációkra, amelyeknek nagyobb virágaik voltak. Ez a jelenség annak tulajdonítható, hogy az ember, mivel mindig a nagyobb virágú hóvirágokat választotta ki és szedte le, egy negatív szelekciót idézett elő a hóvirág populációban, amelynek során a kisebb virágú egyedek maradtak fenn és szaporodhattak, tehát ezek terjedtek el a populációban. A virágszedők által nem érintett erdőkben viszont a nagyobb virágú hóvirágok is megmaradhattak. Főleg a hagymás virágainkra érvényes, hogy elvirágzás után a fonnyadó virágból és a szárból, levelekből a tápanyagok visszajutnak a hagymába, gumóba. Ezek a tartaléktápanyagok elraktározódnak a következő évre, amikor ezek segítségével a növény újra kihajt. A virágjától és ezzel együtt szárától és leveleitől megfosztott növény tartalék tápanyagok nélkül marad a következő évre, így újbóli kihajtása sokkal inkább függ a környezeti viszonyoktól, időjárástól, tehát kétségesebbé válik, akár a pusztulásához is vezetve. Menjünk tehát a szabadba és gyönyörködjünk bennük eredeti élőhelyükön, készítsünk róluk emlékbe egy fényképet, de ne bántsuk, ne szedjük le e kínálkozó szépségeket.

<< vissza