Szombath Zoltán
Volt egyszer...

...hol nem volt, egy emberöltőn innen, de az ezredfordulón túl, hol a múlt volt a jelen, s az ösvény az út, ...volt egyszer egy varázsszó... Keletről jött szittya ősök lóháton hozták magukkal, s őrizték, ápolták évszázadokon át, mint drága kincset. Néha elrejtették, „elásták” háborús időkben, békében meg vele edzették testüket az eljövendő megpróbáltatásokra, megélhetés és sport volt, megmérettetés és gond, vagyon és adó. Kiváltság és virtus volt egy évezreden át a solymászat. Pelyhedző bajuszú korukban mi is kiástuk e szunnyadó kincset. Csoda hát, hogy úgy tekintettünk rá, mint őseinktől maradt jogos örökségre? Mint ilyent, illő áhítattal, őszinte szeretettel, s a tapasztalat hiányát helyettesítő izzó kíváncsisággal vettük birtokunkba első madarunkat, s ha kesztyűs kezünkre szállt, sólyommá vált a héja, hetyke föveggé lett a lapos berett sapka, kengyelbe bújt csizmává az elnyűtt tornacipő, székely harisnyává a dokknadrág. De még a kosszarvú orosz kerékpár is táltos paripává változott. Ilyenkor sólyomszárnyakon szállt az idő, s a végtelennek tűnő „dolgos hétköznapok” korszakában három napból is kitelt egy év boldogsága. Tanácstalanságunkban a közelebbi mesterek írásait nyaggattuk, és a csüggedés perceiben távoli őseink példaképeiből merítettünk új erőt a folytatáshoz. Hiszen a kezdet-kezdetén csak a Szeretet és az Akarat vala. A tudás megszerzéséhez megidéztük a nyugovók szellemi hagyatékát, s kiürítettük a barátok önzetlenségének tömött tarisznyáját. Bástyai Loránt és Lelovich György ronggyá olvasott írásai után magyarországi levelezőtársaink eljuttatták hozzánk Taymur Mirza művét, a Baz-Nama-yi Nasiri egy magyar nyelvű gépelt példányát. Ezt másolta le nekünk hat példányba Ágnes néni, Kelemen Ata édesanyja. Nem kis bátorság kellett e művelethez abban az időben, amikor minden írógépet nyilvántartásba vett a rendőrség, és évente kötelező íráspróbán vadászta a gyanús műszaki módosítások végrehajtóit. A „betűlenyomatos” ellenőrzés rejtett célja volt kideríteni, hogy az inkriminált gépezet nem-e vett részt holmi osztályellenes gondolatok lekopogtatásában. A Naszir ed Din perzsa sahnak ajánlott solymászati értekezés egy egzotikus világot tárt fel előttünk és csak olaj volt szenvedélyeink néha lankadó parázsára. Ezt a tüzet táplálta egy-egy solymászjelenetet bemutató film is, hogy a „Gyöngyvirágtól lombhullásig” és a „Cimborák...”- ról ne is beszéljünk. Zsugori hörcsögökként „güzültük” össze a folyóiratok hasonló tartalmú hírmorzsáit, s úgy emlegettük a híres sas-solymász, Csirikpajev nevét, mintha csak tegnap járt volna nálunk a vadász. Akárcsak Magyar László, Nagy Lajos király fosolymásza, vagy a görgényi Madarász Péter nevét, akinek Báthory Gábor 1610-ben nemesi címert adományozott. Ekkor már úgy éreztük, hogy II. Rákóczi György 1652 június elsején, Radnóton kelt kiváltságlevele a korondi, sófalvi és parajdi solymárok mellett ránk is vonatkozik, hiszen a kastély, hol az okirat készült, csak 30 km-re van Vásárhelytől. Tán ifjúi hevület volt, de mi égi sugallatnak hittük, s szinte kötelességnek, a székelyföldi solymárok ősi dicsőségének a feltámasztását. Hogy ez nem sikerült, az nemcsak rajtunk múlott, az akkori körülmények a vadászati törvény, s az újszülött ragadozóvédelmi irányzat ping-pong ütői között röpködve csak ennyire tellett. Az a tény, hogy az utóbbi nyelét mi is megmarkoltuk, mentségül szolgálhat bírálóink előtt. A körülmények: Az akkori vadgazdálkodás módszereinek és irányzatának felvázolásához a román „Sportvadász és halász” (VPS) című folyóirat korabeli számaiból tallóztunk néhány hírt. 1948-ban Romániában még csak három fácántelep létezett, de húsz év múlva már 15 központ ontotta a honosításra szánt madarakat. A hivalkodó tollazatú szárnyasok, de általában az apróvad védelme érdekében, 1965-ben, 41.800 sportvadászt, és — ki tudja hány? — vadőrt állítottak hadrendbe. Ezen hadsereg arzenálja lófegyverekből, csapdákból és alattomos mérgekből állt. Egy pár beszolgáltatott ragadozó-lábért két töltényt adott az egyesület. A dúvadak irtása nem önként vállalt munka, hanem kötelező „házi feladat” volt. Ennek a hadjáratnak 1950-59 között 526.842 ragadozó madár esett áldozatul, szarkán és varjún kívül (VPS 9/1959). Az aradi társulat 1965-ben 2175 kóbor kutyát, 492 rókát, 7386 szarkát és dolmányos varjút, valamint 2331 egyéb ragadozót pusztított el területén (1966/4). Hat év alatt országunk területén több mint 3 millió ragadozót irtottak ki. Ebből 5400 farkas volt (1969/3). Bevallom, most incselkedik velem a zöld ördög, hogy ezt kiszámítsam ólomsúlyban is. Tehát, a 3 millió dúvadért legkevesebb 6 millió töltény járt. Egy 16-os hüvelyben minimum 30 gramm sorét van, ami azt jelenti, hogy 1963 és 1968 között, csupán ezen akció következtében, 180 tonna ólommal sikerült „dúsítani” környezetünket. Kevésbé veszélyes, de sikeres módszernek bizonyult a kétajtós csapdák alkalmazása, melynek alsó rekeszébe élő galambot zártak. Egy fácános területen felállított 14 darab héjakosár egy év alatt 67 héját, 3 kerecsen sólymot, 14 kékes rétihéját, 1 gatyás ölyvet, 1 vándorsólymot, 1 erdei fülesbaglyot, 5 szarkát, 6 mátyást, 4 vadmacskát és 7 házimacskát fogott (1964/4). A tények. Most lapozzuk fel bátran az ITK naplót (Ifjú Természetbarátok Köre) melynek lapjai az 1960-ban létesült marosvásárhelyi fácánosról is sokat regélnek: „— 1962. I. 19, ma kaptam életem első héjáját, a Vadászt. Már késő este volt, amikor az erdészháztól hazaindultam vele. — II. 25. a hollófészekben 5 tojás van. Március 20-án a hím méregtől elpusztult. — IV. 20. ugyanott 4 kányatojás. A kánya kilőve. — V. 18. ugyanott, 2 törpe sas tojás. A tojó kilőve. — 1963. II. 24. kiesett egy gatyásölyv és egy erdei fülesbagoly. — december 22. az egyik csapda egy uráli baglyot, — 25-én egy szirti sast fogott (fővárosi állatkertnek elküldve) — 1964. 1. 24. macskabagoly került a csapdába. — II. 5. egy hatalmas uhut fogott a csapda. Ez már az ötödik (a marosvásárhelyi állatkert vitte el).” — ...egy héját, ...egy vadmacskát, ...egy ölyvet, ...egy héját, ...egy héját, ...és folytathatnám tovább a sort. Csupán 1962-63 telén a régeni 2. számú líceum híres gyűjteményébe tíz héja került be innen. Legalább e néhány példány nem tűnt el végleg az emberi butaság emésztőgödrében, sok-sok társukkal egyetemben. Ezekből a halálraítéltekből sikerült egy-egy madarat megszereznünk Gyuri barátunk által, aki — szerencsénkre — a vadásztechnikus fia, és I T K -tag is volt egy személyben. Szamaritánus meggondolásból már előbb is neveltünk fészekből kiesett vagy kiszedett madarakat, melyeket pénzért, vagy cseretárgyakért vettünk. Először egy barna kányafiókát neveltem fel, mely reményeim szerint visszatalált a természetbe. Majd egy békászó sasfióka következett, mely már a zsákmányolásban is jeleskedett, amikor megjelent nálam Groszman Brunó bácsi. Ez az úriember látta kézre szállni a madarat, és egy születő solymászegyesület reményével kecsegtetve rávett arra, hogy Mandel Gyuszi állatseregletébe vigyem őt, ahol egy sérült parlagi sas társaságába került. Az egyesületből nem lett semmi, de Brúnó bácsi annyit elért, hogy az illetékesek jóváhagyásával a fácános melletti legelőn — ezután nyugodtan — gyakorolhattunk madarainkkal. Az újonnan alakult állatkerttel is jó kapcsolatokat ápoltunk, minek következtében az itteni héjákat, vércséket is kézre vehettük, az akkori igazgató, Rend Laci bácsi jóvoltából. Ezek élelmezése és elhelyezése nem okozott gondot. Marosvásárhelyi solymárok. Nemes sólymokat sosem tartottunk fogságban, tehát a cím egy kicsit fellengzős. Pedig 1970-ben én is tartottam kézben kerecsensólyom fiókát, igaz, hogy csak egy gyürűzés erejéig. De még a héja fészkét sem bántottuk önző érdekekből. Csak a láb-amputálásra ítéltekből szereztünk néhány madarat. Most pedig megpróbálom felsorolni azokat, akik héjával próbálkoztak vadászni. A hiányzó adatok sajnos kihulltak valahol a feledés rostáján, pedig, többnyire első kézből szereztem be őket. A felsorolás ötletszerű, tehát semmiféle értékrendet sem képvisel. (Annyi eszem nekem is van, hogy a vérbosszút elkerüljem.) Kelemen Attila, Nimród I., tojó héja, immatur, 1964. VIII. 23. — 1965. II. 15.; Nimród II., 1976, hím, szerepelt a „Lapusneanu vajda visszatérése” című filmben, ahol gazdája szaktanácsadó volt; Pogány, 1978, — egy újabb filmszerepre lett előkészítve, de szállítás közben elpusztult. Szabó László: Turul nevű madara 1966 őszén, az első pedzetésnél világgá ment; Bill — 1967 őszén szarkát fogatott vele. Ambrus László: Káin, tojó héja, 1964. okt. 8. nemsokára átveszi az Atta Nimródját, mely 1965 február 15-én világgá megy. Az állatkerti öreg Sátánnal is gyakorolt egy keveset. Antal László: Pogány nevű tojó héjámat örökölte, mivel én 1964 október végén berukkoltam katonának. Már rég túl voltam a DDT-s bolhairtáson, és már három hete csúszva-mászva szerettük az anyaföldet, amikor első levele megérkezett. Ebből idézek: „...Attának pedig volt képe lepedzetni egy fácánt (sajnos tyúkot és képzeld csak, nekem is volt képem (illetve Pogánynak) lepedzeni egyet (szerencsére kakast). A súlya 1 kg és 5 dkg volt. Gyönyörű volt Zoltikám! Igazán sajnálom, hogy az érett gyümölcsöt, amit Te érleltél, én szakítottam le.” Csoda, hogy a közeli és távoli valóság hatására nem lettem katonaszökevény. Nagy Laló (Lajos ?): Ali nevű héjával dolgozott 1970-71 telén. Kulcsár Laci és Gyulai Béla valahol az örök vadászmezőkön solymásznak már néhány éve. Bartha Tibiről sem akarok megfeledkezni, aki a Tigris nevű héjával kerékpározott ki a gyakorlótérre, 1964. őszén. Szombath István: ...“Killi nevű hím héjája a gerléket szépen pedzi, de vasárnap nem akart rámenni a szajkókra”— tudom meg Laci leveléből 1964 végén. De legnagyobb fogása egy tojó héja volt, az Atta Nimródja, mely a városban megszökött, és a gyakorlótéren tollbábúra rávágott. Azon a napon két madárral tért haza Pista. Szombath Zoltán: Első héjám a Vadász nevet viselte (1962. I. 19 — II. 18.), s két tíz centis lábszíjat, amikor a sors elválasztott minket. Naplója utolsó lapjára rótt 64 soros vers naiv, de hu kórlapja akkori lelkiállapotomnak. Bár lírai babérokra nem pályázok vele, utolsó sorait mégis átadom a világirodalomnak, hátha rusztikus lelki vérzéscsillapító hatását valaki hasznosítani tudja egyszer: Sóhajom száll mostan feléd, Szabadság szegődött melléd... Szabadság? — s én azt siratom?! Elhajítom! ...el bánatom! Hogy elmentél, az nekem bánat, S még sírásra görbítem számat? Hisz éltetőm a szabad szél! Az, mely most neked mesél... Veled száll egy ifjú lélek, Az én lelkem, hisz benned élek. Sárga szemeidben vadság Te vagy az örök szabadság! A Pogány 1964 szeptember 9-én fogózott csapdába, és december 10-én nyerte vissza szabadságát (Antal Lacitól). A Kelemen Nimródjával közös szállásuk volt, ezért a legszebb páros vadászatot e két fiatal tojó héja nyújtotta nekem. A marosszentgyörgyi síkot hajtottuk, szeles, zimankós időben, de a zsákmány csak nem akarta elhagyni védett búvóhelyét. Ekkor Pistának jó ötlete támadt. Becélozott egy kórécsomót, és húsz méteres vágta aztán felborította. A két madár egyszerre vágott a szétpriccoló egerek közé. Ezt a mutatványt többször is megismételtük. Madaraink néha két pockot is zsákmányoltak fejenként. A harc végén 16, illetve 17 rágcsáló dagasztotta begyüket. Este még elfújtuk azt a dalt, hogy: „Vásárhelyen nincsen nékem sok hátra, Kofferomaaat viszik az áá-llomásra...” Másnap már a nótabeli katonaládán ülve döcögtem Temesvár felé.... Hosszú szünetnek tűnő öt év után vettem újra héját a kezemre. Közben elvégeztem az esti líceumot, s letudtam a katonai szolgálatot, mely nyomós érvnek tünt a vadászegyesületi tagság megszerzéséhez. Előbb, viszont, fegyvertartási engedélyért kellett folyamodni a rendőrséghez, — tehát, először is tőlük függött a sportegyesületi tagság elnyerése, — s csak ezután jöhetett a vadászvizsga. De ne vágjunk a dolgok elébe, hanem vegyük sorba azokat az eseményeket, melyek a ragadozók védelmét célozták, s ahol a lassan éretté váló ITK -tagoknak is jutott egy kis szerep. 1966 március 28-30-án a Brassóban tartott romániai ornitológusok tanácskozásán a résztvevők nyíltan elítélték a szárnyas ragadozók esztelen irtását (VPS — 1966/5). Még az év nyarán öt erdélyi tartományban ragadozó-felmérést végeztünk a Természetvédelmi Bizottság szervezésében. Az erdészek, vadőrök és az önkéntes ornitológusok munkája nem volt hiábavaló. A vadászlap 11. számából már mindenki megtudta, hogy szarkán, dolmányos varjún, héján, karvalyon és rétihéján kívül tilos a ragadozó madarak pusztítása. Az Erdészeti minisztériumnak ez a határozata nemcsak szemléletváltás volt, de a legjobb intézkedés, mely az évtizedes kötelező ragadozóirtás mozgatórugóit is kiszerelte a vadgazdálkodás gépezetéből. De a teljes rehabilitáció még további harcot, emberöltőnyi nevelőmunkát igényel a természetvédők részéről. Közben sikeresen megpályáztam egy üres takarítónői állást a megyei múzeumnál, mely lassan konzervátori munkává nötte ki magát. Azóta is (1967 április) „Itt eszem kenyerét a török császárnak” ...és próbálom kalácsnak látni a megélhetés diétás kenyerét. Ebben az időben öt ITK -tag szerzett gyűrűzési engedélyt a Román Ornitológiai Központtól, mely nagyban hozzájárult egy burkolt versenyhangulat kialakulásához. Ekkor már a solymászatban is egy új, izgalmas madárgyűrűzési módszert láttam, Bástyai Loránt gémpedzéseinek a mintájára. Ez a terv csakis az egyesületen belül válhatott volna valósággá, s ezt a gondolatot próbáltam a köztudatba is belopni. Ugyancsak ezt a célt szolgálta az a fényképes bemutatkozó, mely „Egy marosvásárhelyi solymár” címmel jelent meg a vadászlap 1967/4 és 1968/8-as számában. Az a tény, hogy egy ilyen témájú fotóriport helyet kapott az országos szaklapban, tovább fűtötte reményeink hamvadó parazsát. Ezen felbuzdulva, ornitológiai témájú írásainkkal ostrom alá vettük a természetvédelmi cikkekkel is táplálkozó kiadványokat. Nagy meglepetésünkre a szerkesztőségek többnyire tárt kapukkal vártak. Az íróasztalok mögött, — hol rémítő cerberusokat véltünk látni —, jóhiszemű szakemberek, segítőkész atyai-barátok ültek, akik székely dialektusban fogalmazott román nyelvű írásainkat szó nélkül kozmetikázták szalonképessé. Mindnyájuknak szóló köszönetem ezúttal nyújtom át Nicolae Radulescunak, a „Sportvadász és halász” (VPS) című folyóirat szerkesztőségi főtitkárának, aki mindég igazi úriemberként viszonyult hozzánk. Ezen folyóirat 1968/4-es számában jelent meg Antal Laci nevével a „Marosvásárhely környékének ragadozó madarai” című írás, mely addigi megfigyeléseinket foglalja össze. „A solymászat történetéből” cím alatt közöl szemelvényeket Kelemen Attila, az „Új Élet” 1968/17-es számában, melyet közös emlékeinket szemléltető 4 fényképem egészít ki. Közben tovább folytak a kisebb-nagyobb csatározások a feketelistán maradt néhány ragadozó ellenségei és védői között. Ebben a hadműveletben nekem is kiosztották a szerepet. A Természetvédelmi Bizottság kolozsvári kirendeltségétől megbízatást kaptam (94/12. 1968) mely felhatalmazott, hogy a marosvásárhelyi vadászegyesülethez leadott ragadozómadár lábakat én is átnézzem, és jelentést küldjek a fenti hivatalnak. Ez meg is történt 1969 tavaszán. A 32 vadőr és két városi egylet által beszolgáltatott lábakról készült lista így nézett ki: Karvaly 23, kis héja l, egerészölyv 11, gatyásölyv 2, halászsas l, vörös vércse 3, fehérkarmú vércse l, erdei fülesbagoly l, kakukk 3, cankó 2, holló l, nagy őrgébics 44, szarka 1598, mátyás szajkó 60, egyéb varjú 160. Csak két pár sárgára festett fácánlábat nem soroltam a megbélyegzettek közé, és nem is tekintettem csalásnak az esetet, hanem kinyilatkoztatásnak véltem, mely leleplezte egy „békés” faj ragadozó voltát, aki jövevény létére, de emberi segítséggel, halálra ítéli, kitúrja élőhelyéről az őshonos lakókat. Az a tény, hogy a pedikűrözött lábakért az illetékesek két pár töltény adtak, az őket minősíti. Ezt az ellenőrzést április elsején végeztem, s ez a nap — úgy látszik döntő módon befolyásolta sorsomat, mert a címzettek, vadász-egyesületi tagságért esdeklő kérelmemet is áprilisi tréfának vették. A sportegyesület a 49/1971. II. 4-i iktatószámú levélben közli velem, hogy a rendőrség visszautasította kérésemet. De megátalkodott természetem ösztönzésére újra megpróbáltam a lehetetlent; fegyvertartási engedéllyel, puska nélkül, héja típusú „kétszárnyú” fegyverrel vértelen vadászatot űzni (karomvédővel), gyűrűzés céljából. Csoda-e, hogy a nyakatekert stratégia nem válhatott valóra? Úgy hiszem, másnak nem tehetek szemrehányást, hiszen kétszer is elvágtam magam alatt az ágat. Először 1964-ben, amikor a káderosztályon mi „három kárpitosok” egyhangúlag megtagadtuk a felajánlott szép tiszti karriert. Engem más útra csábított a biológia „fata morganája”, barátaim meg többre becsülték a szertorna léces dobbantóját az egyenruhánál. Sebaj fiúk! ...nyomjátok az ipart, már közeleg a nyugdíj, ...hát én sem panaszkodom. Az a bizonyos láb-ellenőrzés volt a második öngyilkossági kísérletem, ami meg is hozta a nem várt eredményt. Közben újra próbálkoztam, de nem volt türelmem kivárni a beígért engedélyt. Izgága természetem ösztönzésére, alig 25 év reménykedés után beiratkoztam a halászegyletbe. (Ezt, helyettesítő viselkedésnek nevezik az etológusok.) De itt is az „ártatlan pecások” csoportjába sorolnak, tehetségem szerint. Semmiképp sem akarom lelki szeploim számát egy-két kegyes hazugsággal szaporítani. Tehát — őszintén mondom, — ez nem panasz, nem bírálat, — ez állapot. Szemrehányás, vád, gyűlölet, bosszú, — ezek a göncök már rég lekoptak rólam. Megbocsátásom sújtsa elleneim... „Megszökött a héja. A Maros Megyei Múzeum természetrajzi szakosztályának madaráról van szó, melyet tudományos kísérletek és megfigyelések céljából tartottak. A kísérletek célja e madár feltételes reflexeinek vizsgálata, valamint élettani tulajdonságainak a megfigyelése. A héja Csittszentivány határában veszett el. Lábán szíjbéklyót és egy csörgőt visel. Azok, akik látják, vagy tudnak hollétéről, kérjük értesítsék a marosvásárhelyi múzeumot a 39-87-es telefonszámon. (p)” Ez a hír a Vörös Zászló című napilap 1970 február 13.-i számában jelent meg. Sivár nevű tojó héjámat (1969. XII. 4. —1970. II. 14) egy szarka vitte a kísértésbe egy viharos, havas késő-délután. Másnap a „zörgő” héját lelőtte egy vadász. Ez volt első madaram, amit a Román Akadémia 25.136/1970. I. 28-án iktatott engedélyével tartottam. Következő héjám a predesztinált Orkán nevet viselte (1970. X. 28 — XI. 23.), hiszen egy viharos délután hagyott faképnél, Zsögödön. Utolsó madaram a Bitang sem tagadta meg nevét (1971. I. 17 — II. 7.). Első szabadon hívásnál a szomszédot kellett egy tyúk árával (40 lej) kártalanítanom. Naplója utolsó lapján egy fehér folt —, emlékezetemben egy fekete lyuk tátong. Úgy érzem, hogy nem fejezhetem be e kis szóváltást a múlttal ilyen kudarcos hangulatban, habár még Szikra karvalyom (1969. I. 19 — IV. 18) emléke is kísért. De Boros Gyuri békászó sasa a Csibész, akit felnevelt és visszaadott a természetnek, meg Szabó Jóska és Bartha Tibi kék vércséje is ott röpködnek a múltban (1964). Emlékeimben nagy helyet foglal el Csiri a vörös vércse, akinek nevelőapja voltam, hisz én tanítottam szöcskére, egérre vadászni. Egy sikeres visszavadítás után büszkén írtam naplójába az utolsó mondatot; „1964 szeptember 20, Fácános. Boros bácsi ma látta utoljára a Csirit.” Epilógus. Úgy emlékezem a múltra, mint Fekete István „Hú”-ja, akinek álom a jelen, mert rabság, és valóság a múlt, mert övé az ősök emlékezete, amit elvenni se tőle, se tőlem nem lehet. Mert hiába zártak törvények sötét nádkunyhójába, és hiába csillogtak körülöttem a huszadik század műszaki csodái, mert egyszer — hajdanán — honfoglaló vitéznek álmodtam magam, büszke turulmadárral öklömön, ...mely foglyom volt, de testvérem, szolgám, de szerelmem; ellenség, de barátom; fegyverem, de babérágam; ...kötve rá vigyáztam, s ha megszökött, ...nem bántam... Gébics, vagy poszáta fészkel a bokorban, Újabban nem szedek virágot csokorba. Bagolynak, pelének nem nyúlok odvába, Szárcsát sem keresek régi, avas nádban. Többé már nem függök a szakadék fölött, Hol a vén szirti sas alattam körözött. Csak a vad sziklavölgy, mely visszhangot rikolt, Őrzi az emléket, ...a sólyomsikolyt... Valóság volt, vagy álom?... Költészet, vagy nosztalgia? ...Vallomás, vagy fantázia? ...a választ az olvasóra bízom... Volt egyszer, hol nem volt...

<< vissza