Dr. Kiss J. Botond, Szabó László
Száz év után, a fehérkarmú vércse újabb bizonyított fészkelése Romániában.

A fehérkarmú vércse (Falco naumanni) európai elterjedése elsősorban a kontinens déli részére szorítkozik, leggyakoribb Spanyol-, Görög- és Olaszországban, valamint Albániában. Délkelet-Európában már a ritka fészkelő madarak közé tartozik, ahol egyedül Ukrajnában található számottevőbb populáció (Glutz et al. 1971, Hagemeijer és Blair, 1997, Haraszty, 1988). Mivel az egész kontinensen aggaszóan kis számban él, a globálisan veszélyezett fajok közé sorolják (Biber, 1996). Ennek megfelelően, országunk vadásztörvényei szerint is teljes védelmet élvez. A szomszédos Magyarországon, ahol már 1906-tól szigorúan védett, néhány évtizeddel ezelőtt még ritka fészkelőnek számított, ma csak ritka kóborlófaj (Hagemeijer és Blair, 1997, Haraszty, 1988, Magyar et al. 1998).

Romániai fészkeléséről csupán gyér és ellentmondó adatokat találunk. Mint fészkelő fajt, 1900 májusában találták először, a dobrudzsai Mircea Vod~ helységen (Lintia, 1954). Újabb fészkelése azóta sem került bizonyításra, bár néhány év múlva már mint erdélyi, bánsági fészkelőként tárgyalják (Rosetti-Balanescu, 1957). Az újabb szakirodalom Romániából 50 — 80 pár fészkeléséről ír (Munteanu et al. 1994), feltüntetve, hogy e faj helyzete kevéssé ismert. Ugyancsak Munteanu szerint, szórványosan költ hegy- és dombvidéken, sziklás helyeken, egyértelmű újabb adatok nélkül (Munteanu 1998). A nemzetközi szakirodalom Romániából 50 — 100, (Tucker et al. 1994), ill. 120 — 130 fészkelő párról ír (Biber, 1996, Hagemeijer és Blair, 1997), de a visszakeresett adatok mindössze a Babadag-Niculitel erdeire vonatkoznak, ahol 2 — 4 pár fészkelése van föltüntetve (Grimett és Jones, 1990). Következésképpen, az utolsó biztos fészkelési adatok egyedül az 1900-as a Dombrowsky áltat leírt, dobrudzsai fészekre vonatkoznak, amelyre Lintia is hivatkozik (Lintia, 1954).

2000 júniusában, a román tengerpart egyik, mintegy 25 km-es szakaszán kb. 8 pár fehérkarmú vércse fészkelését figyeltük meg. A fészkek elhelyezkedése alapján, igen laza fészektelepről is beszélhetünk. A hely pontos megnevezését, épp a ritka fészkelő madár védelmének érdekében, ez alkalommal még nem ismertetjük. Egyetlen kivétellel, az összes fészkek a magasfeszültségű elektromos vezeték oszlopainak keresztvasai közé épített, régi dolmányos varjú fészkekben voltak. Az oszlopok megmászása tilos és életveszélyes lévén, a fészkek lakott voltára csak a körülöttük lévő szülőmadarak jelenlétéből, két esetben pedig a fészekből kikandikáló fiókák alapján következtethettünk. Egy esetben, a fészek egy madártani megfigyelési célokra épített magaslesben találtunk, amelynek kihasználási fokára jellemző az itt megtelepedett fehérkarmú vércsepár jelenléte. Megjegyzendő, hogy a megfigyelőrések minden oldalra nyitva voltak, ill. záró lapjuk hiányzott. Ugyancsak hiányzottak a belső padok és a feljárólépcső csapóajtaja, úgy, hogy a madarak szabadon közlekedhettek. A fészek a magasles padlóján, az arra vetődök által valamikor régebben fekvőhely céljára felhordott alomban volt kigömbölyítve, 4 m-re a talajszinttől, közvetlenül a feljáró lépcsővel szemben. A fészek 6 db., majdnem tökéletesen egyforma méretű fiókát tartalmazott, nagyságuk kb. a pár napos házityúk csibéknek felelt meg. Piheruhájuk még teljesen hófehér volt, szemgyűrűjük sárgászöld, a karmok teljesen fehérek. Közelükben több, rovartartalmú köpet s egy széttépett fürge gyík maradványait találtuk.

A szülőmadarak a kezdeti rövid riasztás után a magasfeszültségű vezetékre ültek, anélkül, hogy fészküket különösebben védelmezték volna. Ez annál is inkább meglepő volt, hogy figyelmünket a fészekre épp a kétségbeesett vészkiáltásai hívták föl, amellyel a madarak egy arra haladó lovaslegényt fogadtak, bizonyára kellemetlen tapasztalataik alapján.

Megjegyzendő, hogy bár e faj, mint elsősorban rovarevőként van ismeretes, a fészek közelében legalább öt darab frissen fogott fürge gyík (Lacerta agilis) maradványait találtuk. Ez főleg azért érdekes, mert e fajra vonatkozó táplálkozásbiológiai adatok a romániai szakirodalomban nincsenek.

Megfigyeléseinket a fészekről, fiókákról készített fényképfelvételek egészítik ki, amelyek — sok bizonytalanság és kritikátlanul átvett, már kanonizálódott téves információk után — először igazolják a fehérkörmű vércse biztos fészkelését az utolsó száz évben.

(Fordította: dr. Kiss J. Botond)

<< vissza