Dr. Kiss J. Botond
A vidra

Ki ne ismerné Fekete István: Lutra c. örökszép könyvét? A pergő történet során nemcsak egy rejtett életű vad, a vidra életével ismerkedik meg az olvasó, de megtanulja szeretni nemcsak a cipóképű, selymesbundás búvárt, hanem a vízpart, erdő-mező számos más lakóját is.

A vidra (Lutra lutra) rendszertanilag a Ragadozók (Fissipedia, v. Carnivora) rendjének Menyétfélék (Mustelidae) családjába tartozik, amit azért emelünk ki, mert a vidra és borz hovatartozási kapcsolatai általában kevéssé ismertek. A vidra a vízi életmódhoz legjobban alkalmazkodott emlősök közé tartozik, ez tükröződik egész testfelépítésében. Külseje a ritka megfigyelőt, akinek sikerül e végtelenül óvatos állatot a szárazföldön, vagy jégen is megpillantani, talán valami igen rövid lábú, vastagfarkú kutyára emlékezteti. Feje aránylag kicsi, széles és lapos. Fülei aprók, lekerekítettek, alig emelkednek ki a szőrzetből, vízbe bukáskor bőrredő zárja el őket.. Mélyen ülő szemei feketék. Alsó ajka csupasz, de a felsőt aránylag hosszú, dús tapogató szőrkoszorúja borítja, ami rossz látási viszonyok között kap fontos szerepet. Nagyra tátható szájában 36, éles-hegyes fog ül, szemfogai meglepően hosszúak. Mint a menyétféléknél általában, első- és hátsó lábain 5 — 5 ujj van, amelyeket úszóhártya köt össze, karmai nem húzhatók vissza. Megnyúlt, karcsú testét igen sűrű, fényes, különösen tömött bunda borítja, ami a vidra balszerencséjére télen-nyáron rendkívül mutatós, így drága gereznájáért örökösen üldözik. Szőrzete a világosabb, vékonyabb szálú pehelyszőrből és a hosszabb, sötétebb színű, szálkás koronaszőrökből tevődik össze. Színe a barna különféle árnyalatai lehetnek, amely toroktáj valamivel világosabb, pofatáján néha szabálytalan, világosabb foltokkal. A vöröses, vagy szürkés színű vidra igen ritka. A fiatalok esetleg világosabbak. Számos zsírmirigye, amelyek váladékát gyakori dörgöléssel, “mosakodással” viszi át bundájára, tökéletes vízhatlanságot biztosít, ami indokolt is, hisz a vidra kimondottan vízhez kötött állat. Ennek ellenére, csúszkáló poroszkálással, vagy felpúposított hátú vágtában a szárazföldön is ügyesen mozog,.

A borzzal és rozsomákkal együtt, a menyétfélék családjának legnagyobb termetű képviselője, hisz a testtömege 12 — 15 kg körüli, de akár 23 kg-os vidrakanról is tud a szakirodalom. Testhossza 120 — 130 cm, de egyes esetekben eléri, sőt meghaladhatja az 1,5 m-t. Ebből 60 — 80 cm a vastag, hengeres farok, amely a vidra létfontosságú szerve, hisz legtöbbször ennek segítségével úszik, kígyóként tekergőző testtel, lábait törzséhez szorítva, a hátsók az irányváltoztatásban játszanak szerepet.

Elméletileg majdnem mindenütt otthon lehet, ahol halas vizet, kotoréknak alkalmas partot talál, de menedéket adhat neki az összetorlódott fahordalék, vagy a Duna-deltában az úszó nádsziget is. Elsősorban az olyan folyószakaszokat, patakokat kedveli, ahol a partot bokrok, vagy erdő borítja s a nagyobb nádasokkal szegélyezett tavakat. Megesett, hogy néha egészen valószínűtlen helyeken, apró patakok gübbenőiben, vagy a víztől távol, sűrű bokrosba, rókakotorékba húzódva is találtak vidrát. A jelenség azzal magyarázható, hogy a vidra időről időre felkerekedik s jobb vadászterületek keresése közben messzire elkóborol. Ilyenkor 2500 m tengerszint feletti magasságig is fölhatol, sőt átkelve a vízválasztó gerincén, más folyórendszer vízgyűjtő medencéjébe is átvándorol. Ahol megtelepedik, igazi otthona a vidravár, amelyet nagy fáradsággal váj magának meredek partoldalakba. Ennek víz feletti, víz alatti kijáratai, szelelőnyílásai, kényelmes katlanjai vannak, vakjáratokban is bővelkedik. Ahol a terep megengedi, néha sziklahasadékokba is húzódik, így pl. a Razim-laguna partján, máskor öreg fűzek odvába veszi be magát, vészkijárata a gyökerek között torkollik víz alá.

Főleg éjszakai állat, nappal csak olyan helyeken jön fel napozni vízberogyott fatörzsre, kiálló kövekre, ahol nem háborgatják. Jelenlétéről leginkább úszóhártyás, páros nyomai árulkodnak, a figyelmes megfigyelő megtalálja köveken, gyökereken, felkapart homokon, jellegzetes, zöldes ürülékét is. Az ebben található halpikkelyek, rákpáncél és ritkábban kitinmaradványok, szőr, vagy toll, elárulják étlapját. Homokos, vagy iszapos partokon láthatók beszálló- és csúszkáló helyei is, ez utóbbiakat meredek, behavazott partokon is találjuk. Tápláléka elsősorban halakból áll, de gyakorlatilag a legtöbb vízi-vízközeli élőlényt zsákmányul ejtheti. Kígyózó úszása elől a legsebesebb hal sem menekül, de sokszor gübbenőkbe, vagy parthoz kergetve szorítja zsákmányát sarokba. Télen víz alatti járataiból bukva alá, vagy halászó lékeket keresztül jut prédához. Eközben egyik léktől a másikig úszik, percekig kibírja a víz alatt. Az apróbb táplálékállatokat még a vízben elfogyasztja, de a nagyobbakat szájában keresztbe fogva hozza ki a partra, vagy jégre. Bőséges halzsákmány esetén néha már csak a fejet eszi meg, nagytestű halak esetében a hastájat rágja ki. Helyenként károkat okozhat a haltenyészetekben, főleg a pisztrángosokban, de kétéltűeket, hüllőket és vízimadarakat, madártojást is zsákmányol, valamint megfogja a vízpatkányt és pézsmapockot.

Rejtélyes vízi életmódja miatt szaporodásbiológiája mindmáig kevéssé ismert. Párosodását, mint legtöbb kisragadozó esetében, pacsmagolásnak nevezzük. Ennek időszaka kevéssé kötött, mint más fajok esetében, gyakorlatilag bármikor végbemehet az év folyamán. Ilyenkor a vidrakanok kemény csatákat vívnak egymással. Szokásos óvatosságukat feledve, rikácsolva, nagy fújással-füttyögetéssel kergetik egymást s az is megesik, hogy a párharc valamelyikük életébe kerül. A vemhességi idő tekintetében a kutatók véleménye megoszlik; egyesek szerint mintegy két hónapig tart, mások szerint, az őzéhez hasonló petenyugvási jelenség következtében, meghosszabbodott terhesség áll fenn, ami 9 — 12 hónapig húzódik. Ellésre a nőstény gondosan kiválasztott, igen rejtett és biztonságos kotorékba húzódik, ahol 2 — 4 magatehetetlen, apró kölyköt vet. Ezek — a legtöbb ragadozó fiókáinak 7 — 9 napos vaksági korához képest, későn, csak mintegy hónapos korukban kezdnek látni. Gondozásukban csupán az anyaállat vesz részt. A vidrakölykök sokat hancúroznak, játszanak, a meredek partokon csúszkálnak, anyjukat V alakban úszva követik. Fiatalon befogva rendkívül megszelídülnek, régebben halászatra is tartottak idomított vidrákat.

Bár a vidra Európa-szerte elterjedt faj, napjainkban mindenütt ritka. Nemcsak azért, mert értékes gereznája, a halállományban okozott károk miatt mindenütt kíméletlen üldözésben volt része, de életterének beszűkülése és az egyre aggasztóbb környezet-szennyezés miatt is fokozott védelemre szorul. Jogilag a berni, washingtoni és bonni egyezmény védelme alatt áll, amelyekhez Románia a 13/1993-as, 69/1994-es, ill. 13/1998-as törvény alapján csatlakozott. Így vadászatát, befogását, elpusztítását, a határon át történő szállítását a törvények bűnténynek minősítik. Ennek dacára, napjainkban is orvvadászok üldözik! Rendszerint vidravasban fogják, ami abban különbözik a közönséges tányércsapdáktól, hogy fogókarjai fogazottak, amiből a rendkívül rugalmas testű, vastagbőrű vidra sem szabadul. Puskacső elé inkább véletlenül kerül, hajnali-alkonyati víziszárnyas-vadászatok alkalmával.

A Duna-deltában napjainkban is űzött vadászati mód a kutyás téli vidravadászat. Csak olyan időszakban lehetséges, amikor vastag, egyenletes jég borítja a vizeket, és a jég alatt nem képződnek nagyobb légkamrák, ahol a vidra levegőhöz jutna anélkül, hogy a lékekhez kényszerüljön. Két-három vadász több — néha féltucatnyi — kutya kíséretében fölkeresi a “vidragyanús” helyeket. A vidrák szívesen fúrják be magukat az úszó nádszigetek vastag rétegeibe; vackuktól hosszabb-rövidebb járatok vezetnek a jég különböző pontjain található lékekhez. A jó vidrafogó kutya messziről megszimatolja az ilyen helyeket, és hangos csaholással űzi vízbe a vidrát. Érdekes, hogy a vidravadászatot kitanult kutyák biztosan követik a jég felszínén az alant úszó vidrát, s ahhoz a lékhez vezetik gazdájukat, ahol föl fog bukkanni. A menekülő vad a jég alatt egyik léktől a másikig úszik, ám a vadászok előzőleg egy-egy maréknyi elmorzsolt kákabuzogányt szórnak a vízre, s a fölbukkanó állat mohó levegőszippantása orrát-száját megtölti pöszlékkel. A készenlétben álló vadász kihasználja a prüszkölő-tüsszögő vidra tétovázását, s csővégről lövi fejbe, vagy rövidnyelű vágóhoroggal rántja ki a jégre, ahol a kutyák hamar elbánnak a dühösen védekező állattal. Megjegyzendő, hogy a vastagbőrű vidrát egy egész falka kutya is tépheti-cibálhatja anélkül, hogy a gereznájában kárt tehetnének Románia csatlakozott egy sor nemzetközi egyezményhez, amelyek függelékeiben szigorúan védettekként szerepel a vidra, így vadászata a 103/1996-os törvény alapján bűnténynek van nyilvánítva, amiért akár 2 — 5 évig terjedő szabadságvesztés is kiróható. A lakosság gyarló anyagi helyzete, a természetvédelmi nevelés hiánya s a gyenge őrtevékenység miatt, e ritka ragadozó jövője

Erdélyben is veszélyeztetett.

<< vissza