Kászoni Zoltán
Paduc (Ghondrostoma nasus)

Egyéb magyar népies elnevezései: vésettajkú paduc, feketebélű paduc, szürkepaduc, sodri (fiatal egyedre), jászpaduc (Partium), tintáshal, vésettajkú, vésőhal.

Románul scobar (maţe-negre, scobai, poduţ - Erdély, Partium, Bánság), Angolul undermouth. Bolgárul szkobár. Franciául alonge. Németül Gemeine Nase. Olaszul nasuto. Oroszul poduszt. Szerbül szkobár.

Elterjedése:

Erdélyi, bánsági és partiumi domb- és síkvízi folyóink számbelileg legnépesebb halfaja, amely mind a horgászat, mind a versenyhorgászat egyik legkedveltebbje. Románia keleti s főleg a déli részeinek folyóit kevésbé népesíti. Nagy erdélyi folyóinkban a pisztráng szinttájtól lefelé mindenütt megtalálható, helyenként népes állományt alkot, olykor a halfauna 70-80 százalékát is képezi. Így a Marosban Galócástól Sáromberkéig, az Oltban Tusnádfürdőtől lefelé a Nagy-Küküllőben Székelyud-varhelytől Segesvárig. Helyenként állománya jelentős mindhárom Körös középső szakaszán, a Kis- és Nagy-Szamos középső régióiban, valamint a Tisza, Mara, Aranyos, Kis-Küküllő, Cibin, Sajó, Visó, Kormos, Vargyas, Sebes, Temes és Cserna folyókban is. Európában Franciaországtól az Uralig, így a Duna egész vízrendszerében honos. Nincs paduc a Brit szigeteken és Skandináviában.

Élettere:

Nálunk a nagyobb, bővizű folyók középső szakaszát kedveli, a pisztráng régiótól a csendesebb, márnás részekig, ahol a meder fenekén kisebb-nagyobb lapos köveken bőséges zöld moszatbevonatot talál. Itt nappal is észrevehető népes állománya, amint a kövek tájékán, testük mozgása közben, az alsóállású száját körülvevő, megszarusodott ajkaival legeli a kövek moszatbevonatát (innen a népies „vésettajkú” neve). Gyakran kőgátak, parti építmények közelében is láthatók. A paduc társas élet kedvelő, csapatokban tanyázó hal. Ivás idején a folyókba torkoló patakokba vonul, nagy csapatokba verődve, ilyenkor közömbösek a vízbe gázoló emberre.

A bővizű, viszonylag gyors áramlású folyókban a második világháború, előtt elhanyagolt, a vizek „szürke báránya” volt a paduc. Csak a folyók menti, helybéli lakosok figyelték népes csapatát. A horgászok figyelme az 1950-es évek óta terelődött e népes halra, amely a többi, a nála értékesebb halfajoknál sokkal jobban tudott alkalmazkodni a folyók egyre szennyeződő viszonyaihoz. Ma minden horgász ismeri a szemet elragadtató kiterjedt életterű paduc csapatot. Kialakult a nagyvárosokból a csakis paducászni járók népes csapata is. Ma közkedvelt halfaj, a népes horgászversenyek egyik főhala.

Ismertető jegyei:

Ez a pontyfélék (Cyprinidae) családjába tartozó faj békés természetű. Teste megnyúlt, formás, oldalai kissé lapítottak, „áramvonalasak”, mindezek lehetővé teszik a nagyszerű alkalmazkodást a sebes folyásban. Feje nem nagy, orra lekerekített, szemei viszonylag kicsinyek, farok-úszója mélyen bevágott, „fecskefarok”-szerű. Oldalvonala egyenes. Testét szépen rendezett, jól rögzített pikkelyek fedik. Az elfogyasztott, megemésztett moszatok (algák) hatására a paduc hasürege fekete, innen népies „feketebélű” neve. Háta sötét zöldes-fekete, oldalai ezüstösen szürkék, néha teljesen ezüstösen fehérek, fénylőek. Pikkelyein gyakran apró fekete pettyek láthatók. Mell- és has alatti úszói pirosasak, a többiek szürkés-feketék. Szemének szivárványhártyája aranyosan sárga színű, rajta piros folttal. Ivás idején, 2-3 hétig az ivarérett, szaporodni szándékozó halak „nászruhát” öltenek: fejükön és testük mellső részének pikkelyein gombostűfej nagyságú, daraszerű, fehér nászkiütések tapinthatók, jól láthatóak, s amelyek ívás után eltűnnek néhány nap alatt, s majd a következő szaporodási időszakban jelennek meg újra.

Biológiája:

A köves-kavicsos mederfenék, a sóderzátonyok lakója, ahol mindig a vizek legmélyebb részein, fenékközelben tartózkodik. Késő ősszel és télen a folyók mélyebb részein él, ilyenkor kevesebbet táplálkozik. Növekedési ritmusát és táplálkozás-biológiáját - Európában először - a volt kolozsvári Bolyai Tudományegyetem halkutató munkaközössége (köztük e sorok írója is) évekig tanulmányozta s szintén elsőként dolgozta ki e faj mesterséges szaporításának módszereit, amelyet már évtizedek óta alkalmaznak Romániában s szerte az öreg földrészünkön. Erdélyi, bánsági és partiumi folyóinkban leggyakoribb hosszúsága 22-35 cm, átlagsúlya 404-700 g. Ezek 5-6 évesek. A 700-850 grammos példányok már matuzsálemek, ezek életkora 9-11 év, amely egyben életük legvégső határát is jelenti. Békés hal, moszat legelésével más halakban nem tesz kárt. A fiatal paducok, főleg az ivadék, nagyszerű táplálékot jelent a sebes pisztráng, a galóca s a csuka számára is.

A paduc ivarérettségét a 3-4. évében éri el. Ívása erdélyi vizeinkben április 20-a körül kezdődik s egy-két hétig tart. Ilyenkor a víz hőmérséklete a paducok által ívásra kívánt 8-12 C fok körüli. Ekkor nagy csapatokba verődve „fürödnek” a folyók sodrásában, nem táplálkoznak, majd ívni, ikrát lerakni a mellékágakban vonulnak. Ikráikat a patakok sodrásában, a sóderes részekre rakják le, itt szórják azokra a hímek a tejet s megtörténik a megtermékenyítés. Ívás után, 1-2 nap múlva, visszavonulnak az eredeti élőhelyeikre. A nagy paduc-csapat kisebb, helyiekre bomlik s élik tovább a kövekről moszatokat levéső foglalkozásukat, életüket. Testsúlykilogrammonként 12-18 ezer darab ikrát rak le, de már számoltak egy anyában 72 ezer darabot is. Ezek átmérője 1,8 mm. Embrionális fejlődésük 6-8 napig tart. A kikelt lárva 4 mm hosszú, a hasi részén szíkzacskó látható, ebből annak felszívódásáig, 4-6 napig táplálkozik. Utána a nagyon apró, növényi planktónikus szervezetek, majd vízibolha s más, szintén apró állati-plankton képezi eledelét. Mikor 3-4 hetes korban már kialakult vésőszerű ajka, áttér a köveket borító moszat „legelésére”. A táplálék fogyasztásában a paduc nem konkurense a vízi élettér többi halfajainak. Egyes vélemények a paducot ikrafalónak tartják - ez lehetséges nyugati országokban, ahol a víz szennyeződése okán az aljzat kövein nincs moszat - de a hazai kutatások a paducot a legbékésebb halnak tartják.

Mesterséges szaporítása:

A lefejt és megtermékenyített ikrákat keltetőládákban, vagy e célra gyártott üvegpalackokban, állandó vízátfolyásban tartják. Nem kényesek a víz oxigéntartalmára. A kikelt lárvákat élő- és poreleséggel előnevelik, gyakran 2-3 hétig is, majd 2-3 centis korban telepítik ki a folyóvízbe, ahol állománya megcsappant. A néhány hetes paduc ivadék keresett áruhal nyugati országokban, ahol horgászegyesületek vásárolják a folyók betelepítése céljából.

Gazdasági jelentősége, horgászata:

A helyi lakosság valamikor dobóhálóval (vetőháló, rokolyaháló) fogta, s itt a paducnak jelentős szerepe volt a táplálkozásban. E módszer betiltása után a horgászatban nőtt meg a szerepe e halfajnak. Úszós és fenekező módszerrel horgásszák. Vékony, 10-18-as zsinórt és nagyon kicsiny, a hal szájához igazodó, 16-20-as horgot használnak fogására, s természetesen a víz szélességéhez igazodó, 3-7 méteres bot használata az elterjedt. A csali nagysága is igazodik a paduc kicsiny, keskenyívű szájához. Általánosan elterjedt a liszt- és csontkukacok használata, ezekkel etetik be a horgászhelyeket is. Csaliként használatosak az apró trágyagiliszták, főtt gabonaszemek, apró puliszkagolyók, főtt tésztafélék, apró szalonnadarabkák, de bármit is tűznénk a kisméretű horogra, annak nagysága a paduc keskeny, kicsiny szájához kell igazodjék. A beetetést a folyóvízen a horgászhelytől fennebb kell elvégezni. Az úszós készséget a víz sodrában kell felkínálni, azt vissza-viszsza tartva. Fenekezés esetében ne használjunk túlméretezett ólmot. Itt is a kis peremfutó orsó, a kis horog, vékony, 16-20-as zsinór a használatos. Utóbbi esetben a jobb kapásészlelés okán a zsinórt ujjaink közt tartjuk.

A paduc kapása villámgyors, alig egy-kettőt ránt erőteljesen, s ekkor gyorsan kell bevágni. A vadul védekező halat óvatosan kell kivenni a vízből, mert könnyen leszakad s még az ottan éhesen várakozó csapatot is elriasztja. Húsa szálkás, de ízletes. Elterjedt elkészítési módszer: darabkákban szeletelve, olajban - lassú tűzön - kisütve, feketebors, babérlevél hozzáadásával, üvegekben hideg helyen tárolják napokig.

<< vissza