ifj. Biás István
A székely solymárok

Bonfini mondta: a székelyek a szabadságot annyira szeretik, hogy készebbek lennének halált szenvedni, mint adót fizetni. Adómentesek is maradtak a XVI. évszázad közepéig. E kiváltságukat már 1301. évben emlegeti a bécsi udvari titkos levéltárban őrzött okirat. Hunyadi Mátyás és II. Ulászló korában még folytonos adómentessége volt a székely nemzetnek, mert „ősidőktol fogva semmiféle pénzfizetéssel nem tartoznak, hanem csak önkéntes és készséges ajándékkal a király házasságának és fiaik születésének örömünnepére”. Az „önkéntes és készséges” ajándékozást telkek után egy-egy ököradással teljesítették. Az önkéntes adózás eme módja fönnmaradt az 1562. évi székely támadás idejéig, de az ezt követő segesvári országgyulés érzékenyen megnyirbálta a székely nemzet kiváltságait. Az önkormányzati jog is ezzel gyökeres változást szenvedett, mely társadalmilag, gazdaságilag és politikailag teljesen átalakította a székely nemzet közállapotát.

A valószínuség arra vall, hogy e gyökeres átalakulások teremthették meg a székelyek adózásának egy különleges nemét, mely vonatkozásainál fogva a török uralom megszilárdulása óta kezd szerepelni egyik-másik oklevélben. Ugyanis azokat, akik a fejedelmeknek a pénzbeli adó mellett sólyom madarakat fogtak: solymároknak nevezték és más szabad székelyek módjára adómentességet élveztek. A magyar történetirodalom — nyomát sem látjuk — hogy eddig foglalkozott volna velük. Szétszórtan megjelent kiváltságleveleik, megújuló panaszaik, egyes fejedelmi rendeletek, továbbá u. n. lustrák (számbavételek) nyomán megkísértjük lehető hu képét adni a székely nemzet egykori s ma már feledésbe merült intézményének.

A solymászat a fejedelmi s általában a főúri mulatozások legrégibb faja. A sólymokat régi idők óta Európában a XIX. évszázad tájáig vadászatra használták s e célra nevelték. Európában a solymászatot hagyomány szerint Merész Fülöp honosította meg, akit 1270-ben Afrikában kiáltottak ki francia királynak.

Nálunk és általában mindenütt a vadászsólymot (falco candicans) használták vadászati célokra. A ragadozó madarak e neme kiválóan megfelelt a kisebb vadak gyors elfogására. Gyors röptű madár hajlott csőrrel, melynek felső kávája éles fogakkal bír. Alsó lábszára is tollas. Igen magasan és sebesen repül. A kiszemelt zsákmányra felülről csap le.

A sólymok idomításával nálunk egykor a már említett solymárok foglalkoztak, kiket az udvartartáshoz számítottak és, mint alább látni fogjuk, a királyok és fejedelmek néha egész falvakat megtöltő solymárai kiváltságokat élveztek.

A solymászat egykori elterjedésére mutat a sok Sólyomkő nevű sziklacsúcs és vár, mely hazánk minden részében megtalálható és ugyanezt látszik bizonyítani az eléggé elterjedt „Sólyom” személynév is, (pl. Vargyason a Máté család egyik ágát ma is Máté Solymárnak hívják.) A család- és helynevek, határrészek elnevezéseinél már a középkori oklevelekben folyton találkozunk utalásokkal. A Székelyföldön, a háromszéki Málnás feletti erdőben régi vár volt, hol sok sólyom tanyázott. Úgy az Olt vize mellett, valamint Udvarhely és Erdővidék szomszéd határain. egy meredek kőszikla emelkedik, melynek hasonlóképpen Sólyomkő a neve, hol a hagyomány szerint sólyom madarakat fogtak. Hogy mennyire kedvelt időtöltés volt a solymászat, példa reá II. Lajos király, kiről csakugyan nehéz meghatározni, hogy esze volt kevesebb, vagy pénze, de azért egy sólyomért egri tisztviselőjének 40 ezer arany tartozását engedte el. Szintén e korszakból találjuk feljegyezve, hogy a sólymok, ölyvek és más vadászmadarak fejét karmazsinbőrrel vonták be. János Zsigmondnak szintén kedvenc mulatozása volt a sólyomvadászat, de ekkor már többen űzték ezt. A Székelyföldön, az eddig ismert adatok alapján, Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem korában a háromszéki gelencei solymárok 1602 március 28-án nyerték a teljes adómentességről szóló legrégibb solymár kiváltságot. Szakadatlan nyomokat azonban a Bethlen Gábor idejétől kezdve találunk. Ekkor már intézményesen kifejlődött a székely nemzet kebelében a solymárok rendje is, amit az összeírások s a későbbi szabadalomlevelek igazolnak.

Ismeretes, hogy a székely nemzet törvénykezési szokásainak megfelelően, a fejedelem lustrákat rendelt.

A székelyek legrégibb lustrájának nyomai 1463-ig nyúlnak vissza. Kezdetben és később is mindig csak hadjárati célokból történt az evégre rendelt ú.n. összesereglést követő összeírás, melyben pontosan fel voltak tüntetve a főrangúak (primorok), birtokos vagy jobbágyos köznemesek, armálisták (címeres nemeslevéllel bírók), egyházi nemesek, a künnlakó nemesek, (t. i. akik a székelyföldre bebírók valának), a fejedelem szolgálatában álló nemesek, lófők (primipilusok), gyalogosok (prixidariusok), szabadosok (libertinusok). Ezek után jöttek a taxalis helységek, örökös jobbágyok, zsellérek és jövevények.

A Bethlen Gábor fejedelem rendeletébol 1614-ben eszközölt lustra a leghívebben feltünteti a székelységnek fent említett rendi felosztását, ahol először van feljegyezve több solymász. E szerint 1614-ben az egész Székelyföld területén még csak 27 solymár volt, mégpedig az udvarhelyszéki Lövétén 2, a csíkszéki Ménaságon 2, Szentmártonban 8, Szentléleken 1, Gyergyóban, Tekeropatakon 4, Szentmiklóson 3, Ujfaluban 1 és a Háromszékbe kebelezett Orbai-fiúszék Gelence községében 6. A 27 solymárból, a rendi feloszlást véve alapul, 23 libertinus, vagy szabados, 2 lófő és 2 gyalogos volt. Az adatokból az is világos, hogy úgy e korban, mint később a solymászat Maros- és Aranyosszék kivételével az egész Székelyföldön elterjedt foglalatosság volt. Az idők folyamán számuk lényegesen növekedett s utóbb mind több községben szerepelnek. 1652-ben Korond, Sófalva és Parajd községekben 16 solymár volt. 1701-ben egyedűl Sófalván 58, Alcsíkon ugyanekkor csak 9 van említve. Oklevelek alapján 1700 tájáról az Orbai és Gyergyói székből még 79 solymárt lehet kimutatni. Ennélfogva a solymárok száma a XVIII. évszázad legelején száznál jóval többre tehető, bár nincsenek mindenünnen pontos számadataink. Nem csoda, ha alig egy évszázad alatt számuk az ötszörösre emelkedett, mert folyvást lényeges kiváltságokat élveztek.

Láttuk, hogy rang szerint inkább a szabad székelyek között szerepeltek.

Hadi szolgálattól és mindennemű adózástól mentesek voltak. Még az átkos emlékű zsarnok, de pompakedvelő Báthory Zsigmond is kedvökben járt a már említett 1602. évi kiváltsággal, melyet I. Rákóczy György 1634 június 27-én megerősít. A parajdi, korondi és sófalvi solymárok szintén régi kiváltságukra hivatkozva nyertek megerősítést II. Rákóczy Györgynek, Radnóth várában, 1652 június 1. napján kiadott oklevelével, mely szigorúan rendeli Udvarhelyszék tisztségének, hogy ”a solymárságnak rendiben szolgáló 16 hívét semminemű adófizetésre, szedésre, vevésre és hadi szolgálatra ne erőltesse, hanem engedje békességben élni privilégiumával: sőt ez okon se személyekben, se marhájokban, avagy egyéb javakban megháborítani, avagy károsítani semmi úton, módon ne merészelje, hogy ők is szorgalmatosan az o hivataljok szerint való szolgálatban eljárhassanak fogyatkozás nélkül”.

A solymárok kötelezettsége a sokszor hangoztatott kiváltságokkal szemben igen könnyű mesterség volt. Kitunik ez az Apafy Mihály fejedelemnek Radnóth várában, 1676 augusztus 22-ikén az udvarhelyszéki alkirálybírák és tisztek részére kiadott rendeletéből, mely egyúttal idáig az egyedüli adatunk a székely solymárok szolgálatára vonatkozólag. A fejedelmi parancsolat azt mondja, hogy az udvarhelyszéki solymárok az adóval együtt minden esztendőben a portára 8-8 solymot tartoznak beszolgáltatni. A szék hagyja meg nekik, „hogy ez évben az általok beszolgáltatandó nyolc sólymot elkészítve, velük együtt szeptember 25-ikén, Brassóban okvetlenül jelenjenek meg olyan készülettel, hogy onnan azonnal az. adóval együtt útra indulhassanak Konstantinápolyba.”

Az erdélyi fejedelemség megszuntével a portai adófizetést már nem kellett teljesíteni, de a solymárok kiváltságaikban mégis megmaradtak, mert a székely nemzet adómentességét és többi kiváltságait biztosító I. Lipót-féle 1691. évi diploma őket is beleértette. Az erdélyi főkormányszék egy darabig csakugyan méltányolta szabadságaikat. Hét év múlva, 1698-ban az Orbai széki solymároknak a gyulafehérvári káptalan, mint hiteles hely előtt már erélyesen kellett tiltakozniok, hogy régi szabadalmaik ellenére közszolgálatra és adófizetésre kényszerítik őket. Ugyanígy tettek a csíkgyergyói és udvarhelyszéki solymárok is. Az orbaiak tiltakozására tett intézkedéseket nem ismerjük, de a főkormányszék 1699 augusztus 10-ikén a csíki és gyergyói solymárok kiváltságait az említett diploma erejénél fogva mindenben megerősítette. Az udvarhelyszékiek szintén megerősítést nyertek a főkormányszéktől az 1700 március 5-ikén kiadott rendelettel s a solymároktól adóként zálogul lekötött marhák visszaadását is elrendelte s meghagyta a tisztviselőknek, jogaikat jövőben szorosabb figyelembe vegyék.’

Az átalakulás folyamata nem kímélte meg a székely nemzet kiváltságait sem. A főkormányszék korszaka alatt az első időkben a székelység előbb „jó akaratból”, később „atyafiságos indulatból” fizette az országos adó megfelelő hányadát, mely alól a jobbágytalan lófő székelyek sem menekedtek. Ilyen viszonyok közepette az udvarhelyszéki solymárok még 1758-ban is élvezték előjogaikat s ok, mint a többi nemesek, a falubíróság viselése és más közterhektől mentesek voltak.

A Mária Terézia háborúi alatt oly sokszor igénybe vett magyar harci vitézség a székely nemzetet is komoly próbára tette s e várakozásnak dicsőségesen megfelelve adhatott „gondolatot a bécsi intéző köröknek, hogy a székelységből határőrséget szerveznek”. Az 1764 január 7-én történt mádéfalvi veszedelem után valóra vált az erőszakos szervezkedés, mely a székely nemzet régi kiváltságait és ősi intézményeit, majdnem mindenestől, egyszerre semmisítette meg a solymárok rendjével együtt.

<< vissza