id. Tolvaly Ferenc
A Póka-i madarász

Brehm, „Az állatok világa”, 1930-as években magyarul megjelent hatalmas művében a szerző kétszer is említi Póka község nevét (VIII. kötet, 220. oldal, X. kötet 190. old.). Az a tény, hogy a mi kicsi falunk neve egy ilyen univerzális műben többször is szerepel, a madárvédo, a környezetbarát pókai földbirtokos, Tolvaly Ferenc ornitológiai munkásságának köszönhető.

A nagy kert, de a környező erdők, mezők is ideális lehetőséget biztosítottak a természet megfigyelésére, az Ornitológia művelésére. Akkor még a madármegfigyelések nagyobb szerepet játszottak mint manapság. A századforduló körül szerzett ismereteken alapszik tulajdonképpen a mai madártan. Ezek az ismeretek pedig sok szorgos természetbúvár kis részletkutatásaiból álltak egybe. Ilyen kutató, természetbúvár volt Tolvaly Ferenc is.

Madártani tevékenységét a madarak gyűrűzésével kezdte, még az első világháború előtt. Látványos eredményeket a gyűrűzés nem hozott azonnal, de idővel az adatok ezreiből a szakemberek igen érdekes következtetéseket vontak le. Évszázados babonák, tévhitek dőltek meg, adták át helyüket, a hangyaszorgalommal gyűjtött valós ismereteknek.

A madarak gazdasági hasznát vagy kárát viszont könnyebb volt dokumentálni. Ezért Tolvaly Ferenc érdeklődése egyre inkább a madarak megtelepítése, életterük kibővítése, a gyakorlati madárvédelem felé irányult. Ezen kutatások eredményeit a mezőgazdák és erdőtulajdonosok, vagyis az érdekeltek széles tömegei hasznosíthatták.

Ha a pókai madarászatról, Tolvaly Ferenc munkájáról akarunk egy valós képet alkotni, nem szabad figyelmen kívül hagyni az akkori mezőgazdaság és gyümölcskertészet helyzetét. Abban az időben nem léteztek az un. „insecticid”-ek, azaz olyan permetező anyagok, — amint később kiderült az emberi szervezetre is káros mérgek, — amivel a gyümölcsösök, gabonaföldek kártevőit, főleg a hernyókat hathatósan irtani lehetett volna. A termés ki volt téve ezen kártevők támadásainak, anélkül, hogy a gazda valamit is tehetett volna ellene. Ha tehát a madarak hasznáról-káráról akarunk képet alkotni, és a madarászat érdemeit az akkori idők tükrében megítélni, úgy okvetlen ezen tényezőket is figyelembe kell venni.

Tíz hektár menedék

A pókai Kukucsi kert, a Patak menti bokros rész, amin Tolvaly Ferenc megfigyelő ösvényt épített, a Temető útja, a temetőkert, valamint az egész gazdasági udvar és gyümölcsöskert ideális körülményeket biztosított a különböző madárfajok megtelepedésének, megtelepítésének. De ezt a vonzerőt még tovább fokozta körültekintő, áldozatos munkával.

A patakpartot s a temető útját szegélyező százados cserefák alatt terebélyesedő bokrokat és aljnövényzetet érintetlen hagyta, hogy kedvenc madarainak búvó és fészkelőhelyet biztosítson. A temetőút mellé alacsony favályút helyezett, melyben mindig volt víz. Ezért itt több fülemüle pár is fészkelt, bár ezek inkább a patak martját, a vizesebb részeket kedvelik.

A faodvakban, repedésekben, résekben költő madarak fészkelési lehetőségeit mesterséges odúk kihelyezésével segítette elő. Néhány gyári odút rendelt magyarországi cégektől, de aztán rájött, hogy ilyen odúkat Pókában is elő lehet állítani, mégpedig sokkal olcsóbban. Ezek készítéséhez 20-25 cm átmérojű fatörzset használt (nagyrészt nyírfatörzset), amit 25-35 cm hosszú darabokra vágatott. Ezeket kifúratta a falu kerekesével, Bálinttal. A félkész darabok további megdolgozását otthon, a műhelyben végezték el, ketten Szöllösi Lacival, aki minden famunkához értett és bizalmi embere volt hosszú éveken keresztül. Az odú aljára és tetejére deszkafedőt szegeztek. Bejárónyílásnak 25-40 mm átmérőjű lukat fúratott az odú oldalára, attól függően, hogy milyen madárfajnak szánta azt. Természetesen voltak másként kiképzett fészkelőhelyek is, széles bejáróval, más fajoknak.

Miután a felfüggesztésre szolgáló oldalléc is a helyére került, Máthé Jánoska máris mászott fel a fára és szegezte fel a kész odút a megfelelő helyre, ugyanis az sem volt mindegy, hogy milyen magasra kerül az odú és milyen irányba néz a bejárónyílás. Ezek a tényezők mind igen fontosak voltak, hogy a madarak „otthon” érezzék magukat, s tényleg el is fogadják az odút fészkelőhelynek.

A seregélyek odacsalogatására egy igen érdekes megoldást talált.

Ez a madárfaj nem olyan igényes a fészkelőhely megválasztásában. Szívesen elfogadja az emberi települések közvetlen közelébe kitett odúkat, sőt az épületek falában található fészkelőhelyet is szereti. Ezért a volt kocsiszín délre néző deszkaoromzatának belső felére számtalan kis ládát erősített, kívülről bejárónyílást fúratott mindeniknek és máris megvolt a mesterséges odú. S hogy megfigyeléseit könnyebben elvégezhesse, a kis ládák fedelét nem szegezte le.

Persze a „seregélytenyésztést” nem minden gazda nézte jó szemmel. Ezek az örökké mozgó fürge madarak tavasszal és egész nyáron át a gazdának nagy hasznot hajtanak azzal, hogy nagyszámú rovart pusztítanak el. S ezt tették akkor is, amikor még nem voltak rovarirtó szerek. De ősszel, amikor seregestől megszállták a féltve őrzött szőlőskertet, tetemes károkat okozhattak a gazdának.

Téli madárvédelem

A természetben tulajdonképpen nincsenek kizárólag hasznos vagy kártékony teremtményei a Fennvalónak, hanem csak olyanok, akik élnek, esznek és maguk is áldozatai lesznek egy másik fajnak.

A hosszú kemény telek, amik abban az időben Erdélyország-szerte gyakoriak voltak, kemény megpróbáltatások elé állították az itt áttelelő madarakat. Amikor a természetben elfogyott az eleség, amikor hó borította az erdőt, mezőt, a kert szorgos napszámosai bizony nagyon ínséges helyzetbe kerültek. Ha télen nem segítjük át őket ezen az ínséges időszakon és nagyrészük elpusztul, akkor tavasszal nem lesz ki fészkeljen, szaporítson és persze ezalatt pusztítsa a hernyókat, lárvákat, a gyümölcsösök ellenségeit.

A pókai madarász is azok között volt, akik Erdélyben először foglalkoztak a téli madáretetéssel. Azokat a madarakat, akikre nyáron „szüksége” volt, főleg cinkéket, pintyeket, sármányokat etette, átsegítette a téli ínséges időszakon, remélve, hogy odaszoknak a kertbe és tavasszal is ott maradnak költeni.

Hamar rájött, hogy a kitett eleséget a verebek felfalják és a cinkéknek, pintyeknek és más hasznos énekesmadárnak nem jut. Ezért etetővel egybekapcsolt csapdát készített, amit a Brehm „Az állatok világa” VIII, kötetének 220. oldalán így említ meg:

„Tolvaly, kiváló madárvédő az Erdélyben levő Póka községben rendkívül eredményesen muködő verébfogót szerkesztett.” Az etető-csapdával ellenőrizhette, szabályozhatta a jövő nyári madárállományt. Abban az időben ugyanis rendkívül sok házi veréb volt az „Udvarban”. Nyaranta valóságos csapás volt, mert a búzatáblákat csapatostul ellepve nagy károkat okoztak. A téli madáretetőkön is ott szemtelenkedtek.

Az etető-csapda úgy volt megszerkesztve, hogy kezelője adott pillanatban egy lappancsot lezárt, ezzel az etetőbe bezárta a madarakat. Egy külön kis drótkalickát hozzáillesztett az etető hátsó felén levő nyíláshoz, ezután a zárólappancsot kinyitotta, s a madarak a kalickába repültek. A hasznos madarakat, főleg a cinkéket, pintyeket meggyűrűzte és szabadon eresztette, míg a verebeket az állomány szabályozása érdekében elpusztította.

Madáreledelnek a csépléskor megmaradt ocsút használt, valamint a cséplőgép alatt öszszegyűlt különféle gyom magvakat, és a cinkék kedvenc ételét, a kendermagot. Abban az időben az udvarban nem termeltek napraforgót.

Az etetők elkészítése külön fejezetet érdemelne. Az egy szertartás volt. Azon a madáretetőn minden darabnak megvolt a maga jól kigondolt szerepe. Ezeket nem egyedül csinálta. Ketten voltak a mesterek. A Tekintetes Úr ült egy széken a műhelyben, Laci a szolga és barát, a bizalmi ember és ezermester meg faragott, fűrészelt és beszélgettek: „Ezt így csináld, azt amúgy! Kipróbáljuk és meglátjuk miként működik.”

A „Kertben” nem tűrt ragadozókat.

Pusztította a sündisznókat, mert azok bármennyire is hasznosak, de a földön költő madarak fészkeit tönkreteszik. Sikeres madárvédelem, fácántenyésztés nem lehet ott, ahol sok a sündisznó. A macskák ugyancsak nagy ellenségei az énekes madaraknak. Azokat sem tűrte a kertben. Szarka, varjú tudta, hogy ez számukra tiltott terület, messze elkerülték, de ha valamelyik betévedt volna a kertbe, bizony megjárhatta, mert nemcsak a gazda, hanem még a madarász is rápuskázhatott.

Nem csoda, hogy Dr. Tavaszy Sándor (erdélyi református püspök-helyettes) Póka elszármazott fia, aki minden nyáron meglátogatta az ősi kúrián élő testvérét, és részben itt töltötte nyári szabadságát, ezt a helyet többre becsülte, mint a kolozsvári Botanikus kertet, mondván: „Ez a kert vadabb, de mégis szelídebb. Itt szebben énekelnek a madarak mint Kolozsvárott”. Hogy ezt a szülőföld varázsa okozta, vagy tényleg így is volt?... ma már több mint hatvan évvel később nehéz lenne eldönteni.

Tolvaly Ferenc, aki nagyon szerette a madarak dalát, a színpompás ruhájukat, sohasem tartott madarat fogságban. A madárnak kint a helye a szabadban, az erdőben, kertben, a mezőkön, és nem kalitkában. Meggyőződése volt, hogy a szabadság a legnagyobb kincs, amit egy teremtmény élvezhet. Maga is volt rab, nem kívánta egyetlen élőlénynek sem a fogságot.

Vadászember volt, de inkább vadvédő. Nem szerette a népes, hangos vadásztársaságot, a nagyszámú terítéket, felvágós kocavadászokat. Furcsa, hogy ennek ellenére vidékünk egyetlen vadászmadarát, a fácánt, a környéken elsőnek betelepítette és igen nagy áldozatok árán megpróbálta felfejleszteni az állományát. Ennek ellenére egyetlen példányt sem lőtt, inkább élvezte a színpompás kakasok berzenkedéseit, a tojók odaadó gondosságát, amint csibéiket vezetgetik. Talán a fácántenyésztést is azért szorgalmazta, mert ettől a madártól is elvárta, hogy a mezőgazdaság rovarellenségeit megtizedeli, s ezzel a terméshozamot feljavítja. í

A Kukucsikert, a Patakpartja, a Temetoútja, vagy ahogy a fiatalabbak annak idején nevezték: a Szerelmesek útja, a Madárvár, a Szieszta, a Fűzfánfityegő, a madáretetők, halála után is egy ideig még emlékeztettek munkásságára, addig, amíg azokat is elvitte az enyészet. A fülemilék dala, akik még mindig a patak partján csattognak a rövid nyári éjszakákon át, még most is emlékeztetnek egy pókaira, akit kemény fából faragtak ugyan, de igyekezett mindig megmaradni embernek.

Munkája elismeréseképpen a Magyar Madártani Intézet levelező tagjának fogadta. Az Aquila című szaklapban és a marosvásárhelyi Vadászújságban több tudományos jellegű cikke jelent meg.

<< vissza