Dr. Radu Suciu
Egy veszélyeztetett állatcsoport – a tokfélék

Grigore Antipa 1909-ben “Románia halfaunája” c. alapmunkájában írja: “A Fekete-tengerben s a beléje ömlő folyókban élő összes halfajok közül , úgy tudományos szempontból, mint gazdaságilag, bizonyára a Tokfélék családjába tartozóak a legérdekesebbek.”

A tokfélék családjába tartozó ásatag fajok már a felső krétakorból, 200 millió éve ismeretesek, úgy, hogy a mai fajok a legrégebbi, ma is élő halak közé sorolhatók, valóságos élő kövületek. A családot képező 25 ismert faj mind Európa, Észak-Amerika és Ázsia folyóiban él.

A Fekete-tengerben, amely Antipa szerint a Káspi tengerrel együtt e fajok “igazi hazája”, a viza (Huso huso), a vágótok (Acipenser güldenstaedti), a súregtok (A. stellatus), a kecsege (A. ruthenus), a símatok (A.nudiventris), valamint a színtok (A. sturio) honosak.

Bár eredetileg édesvízi ill. torkolatvízi fajok voltak, sok tokféle, bőségesebb táplálékot keresve, a tengeri életmódhoz alkalmazkodott, ahol is élete legnagyobb részét tölti. Bizonyíték arra, hogy a tokfélék valamikor édesvíziek voltak az a tény, hogy az összes tokfajok folyók, vagy folyamok vizeiben ívnak, ahova kora tavasszal, vagy őszszel vonulnak, hogy néha több, mint ezer km út megtétele után, lerakják ikráikat. Egy lenyűgöző feltételezés szerint, a tokfélék, csodálatos szaglószervük segítségével, arra a folyamszakaszra térnek vissza ívni, ahol a világra jöttek. Ez a jelenség megmagyarázná, miért ívnak le a tokfélék egyes példányai a Duna deltájában, míg ugyanazon fajhoz tartozó más példányok felúsznak majd 1900 km-re is, egészen Pozsonyig.

Rendkívül ízletes húsuk, de elsősorban ikráik miatt, főleg a XVIII. századtól kezdődően oly mértékben halásszák a tokféléket, hogy a Dunában élő fajokat mind a kihalás veszélye fenyegeti. Így a színtok és símatok Románia-viszonylatban ma már nem bírnak halászati jelentőséggel, lévén, hogy állományuk a ´60-as évek kezdete óta végzetesen megritkult, ill. kihaltnak nyilvánítható.

A szaporodási- és táplálkozási lehetőségeik leromlása miatt, valamint egyéb emberi behatásokra, a kifogott tokfélék mennyisége világviszonylatban is csökkenő irányzatot mutat, így 28.587 tonnát 1981-ben s 15.129 tonnát 1991-ben.

Romániában, ahol a Duna deltája a tokfélék legfontosabb halászati területe, a fogás drámai módon lecsökkent. Az 1953-1973 közti időszakbeli évi 214 t átlagról amikor a mennyiség 134 t (1970) és 279 t (1954) között változott, 1996-ban már alig 5 tonna tokféle került a fogások nyilvántartásába. 1977 után a csökkenés állandó tendenciát mutat, a ´80-as évek elejének kivételével, amikor a nagyobb fogási készültség több zsákmányt hozott.

Az erőteljes emberi behatások miatt, a Földön élő jó kéttucat tokféléből 16-ot fenyeget a kihalás veszélye. Ezek közül a színtok, amely Európa összes folyóvizeiben veszélyeztetett, a berni egyezmény III. függelékében szerepel.

Az állománycsökkenést kiváltó fő okok mind az emberi behatások következményei, így pl.:

— A tokfélék ívási területeinek több, mint felére való csökkenése a Vaskapu vízerőmű megépítése következtében. Legjobban a símatok és vágótok érintettek, hisz legfontosabb ívóhelyeik a vízerőmű fölötti sziklás, ill. durva kavicsos fenekű folyamszakaszban találhatók;

— Hiányos halbiológiai ismereteink következtében az ívó- és telelőhelyek nem kielégítő védelme;

— Az ivadék- és fiatal tokfélék táplálkozó helyeinek drasztikus lecsökkenése, a Duna romániai szakaszán levő kiöntéses területek több, mint egyötödére való csökkenése folytán;

— A Duna vízminőségének romlása, valamint egyes ívóhelyek tönkretétele a kavics- és homokbányászat által;

— A Fekete-tenger parti vizeinek eutrofizációja folytán a táplálékul szolgáló fenéklakó állatok körében beálló minőség- és mennyiségváltozások.

A fő ok pedig minden bizonnyal a gátlástalan halászat, amelynek okai a következők:

— Egy általános, összdunamenti halászati stratégia hiánya;

— A tokfélék nemzetközi halászatát szabályozó nemzetközi egyezmények be nem tartása;

— A halászati erőfeszítés, ill. a fogások nyilvántartásának hiánya;

— Az 1989 évig elégtelenül működő s az ezutáni években hiányzó, olyan felügyelőszerv, amely a Duna egész romániai szakaszán ellenőrizze a halászatot;

— A halászhelyek és halászati jog helyzetének rendezetlensége;

— Egy, a tokfélékkel és halászatukkal kapcsolatos összes adatokat, ismereteket tároló adatbázis hiánya;

— A toktenyésztés fejletlensége Romániában.

A Duna-delta Bioszféra Védterületben 1994 óta a Duna-delta Nemzeti Kutatási és Fejlesztési Intézet végez kutatásokat a Fekete-tengerben élő s a Dunába vándorló tokfélék biológiájával kapcsolatban. Ennek keretén belül, telemetriai módszerekkel határozzák meg a tokfélék ívóhelyeinek pontos elhelyezkedését, valamint az összes al-dunai ország tokhalászatának társadalmi- és foglalkozásbeli vetületeit. 1997-ben a kutatások egy részét a Világbank GEF projektje vette át, amely a Duna-delta biológiai sokféleségének megőrzésével foglalkozik.

1996 tavasza óta a Duna-delta Nemzeti Kutatási és Fejlesztési Intézet részt vesz egy olyan nemzeti stratégia kialakításában, amely a tokfélék ésszerű halászatával és az állomány fejlesztésével foglalkozik, amely azonban mindeddig nem került alkalmazásra.

(Fordította: dr. Kiss J. Botond)

<< vissza