- Más magyar népies elnevezései: fogassüllő, sül, fogas
(a Balatonon, a másfél
kilósnál nagyobbak).
Román népies elnevezései: salau, ciopic és strapazan (a 30-cm-nél kisebb példányok), zmug, smug, és smudj (Bánság), salidőr, guran (Erdély déli részein). Angolul pike, pike-perch. Bolgárul bjela riba. Franciául sandre. Németül Zander. Olaszul lucioperca sandra. Oroszul szudák.
Szerbül szmudzs.
Elterjedése:
Őshazája Közép-Európa vízrendszere, de megtalálható az Elbától a Fekete-, Azovi- és Kaszpi-tengerbe torkolló folyókban is. Értékes faj, ennek okán betelepítették Spanyol-, Olasz- és Franciaországba, Dániába, Anglia déli vidékére, Kis-Ázsiába, sőt Algéria és Marokkó egyes természetes vizeibe is.
Erdélyben a süllő a Maros, Szamos, Túr és a Fekete-Körös alsó folyásán alkot népes állományt, ami időnként a Tiszából felvándorló halakkal is pótlódik. Megtalálható egyes százévesnél idősebb, természetes tavakban is az Erdélyi mezőségen (Gyeke, Czege, Katona, Szentgothárd, Faragó). Romániában a süllő igazi hazája az Al-Duna és a Duna-delta vidéke, s a Razelm-Sinoe lagunarendszer. Ez utóbbi Romániában a legtipikusabb süllős tó (vize enyhén sós, ez közlekedik a tengerrel), akárcsak a Balaton.
Ismertető jegyei:
A süllő a vizeinkben élő sügérfélék családjának, (Pereidae) legnagyobbra növő, legértékesebb, legnemesebb halfaja. Európában, — gasztronómiai értéke okán — valamikor a pisztrángot tartották a halak királyának. Ma a pisztráng helyét, amióta nagyüzemileg tenyésztik vitathatatlanul a süllő vette át: az előbbinél ritkább, ínyencebb falat, fehér húsa és annak kevés zsírtartalma miatt sokkal keresettebb, az ára is kétszerese a pisztrángénak.
A süllő rokonai hazai vizeinkben a kősüllő, a naphal és a mindenütt található sügér. E fajok a süllővel nem versenyezhetnek. A süllő szép, formás, nyújtott, oldalról enyhén lapított teste már az első nézésre szembetűnik. Hátán viseli az összes sügérfélék ismertető jegyét, a két hátúszót, amelyeket csak kis távolság választ el egymástól. Ezek sugarai tüskeszerűek. A hiedelemmel ellentétben, ezek szúrása nem „mérges”, ellenben azoknak helye valóban lehet fertőzési kapu az óvatlan horgász kezén. Feje hosszú, csúcsba nyíló, alsó és felső állkapcsán a ragadozó halakra jellemző hegyes fogak találhatók, ezekből elől, felül-alul, a 2-2 hosszabb neve „ebfog”. Ezek feladata a táplálékhalak elfogása. A süllő testét apró, fésűs (ctenoid) pikkelyek borítják, ezekből régen a „gyöngyházlakkot” vonták ki, vegyi úton, gombok, csattok, dísztárgyak bevonására. Az apró pikkelyek a kopoltyúfedő előlemezét is beborítják, ezért a hal testének tapintása érdes. Oldalvonala egyenesen húzódik végig a hal testén.
A süllőt pasztellszíne okán a halak eleganciájának megtestesítőjeként emlegetik: háta sötétebb szürkés-zöld, oldalai ezüstös szürkések, rajtuk 8-12 sötétebb harántcsík húzódik a háttól a has irányába amelyek a „rejtő” szerepet töltik be a hal búvó-vadászhelyén. Farok és hátúszóin, a sugarak közt, 4-5 sorban elhelyezkedő fekete pettyek láthatók, ezek emelik a hal szépségét. Szemének szivárványhártyája ezüstös, fekete pontokkal.
Élettere:
Folyóvízben a partmenti fák gyökerének környéke, a vízbedőlt fák törzse és ágai alatti részek, ahol táplálékhalai is, főleg a küszök rejtőznek. Vízen lebegő csónakok és mólók takarásában is tartózkodik, innen gyors vetődéssel iramodik a táplálékhalak irányába. Kavicsbánya-tavakban, víztározókban a homokos aljzatú részeket kedveli, kerüli a víz alatti, vagy vízen úszó növények környékét. Életterét a táplálékbőség és a víz alatti búvóhelyek határozzák meg.
Biológiája.
Eredményes rablóhal, növekedési ritmusa felülmúlja a csukáét, vagy a harcsáét. Nemcsak les áldozatára — mint a „leső” harcsa, vagy a nádas szélén rejtőző, táplálékra váró csuka — hanem üldözi is a táplálékhalat, amíg azt el nem kapja. A sikeresebb vadászat és a gyorsabb táplálékszerzés okán az egykorú süllők népes csapata egyszerre csap rá az áldozatokra. Táplálékhalai közül a küsz foglalja el az első helyet. Az étlapján a keszegfélék, apróbb ponty és kárász, bodorka, sőt még a nála apróbb fajtestvérei is szerepelnek. Ha válogathat, táplálkozása szelektív: ivadékkorában vízibolhával és szúnyoglárvával táplálkozik. Gyorsan növő hal, a Rázelm-tóban fogtak 8-12 kilós példányokat is, de a mindennapi hálós fogásban az 1-4 kg súlyúak és a 40-70 centisek a jellemzőek. Egyéves korban 17 cm, 127 g; a kétéves 41 cm, 490 g; a hároméves már 54 cm és 1,3 kg súlyú. Emésztése viszonylag lassú, amíg az előzőt nem emésztette meg, nem vadászik újabbra.
A tejesek a 3., az ikrások a 4. életévükben lesznek ivarérettek. Ivása április közepén, a barackfa virágzásakor történik, 12-14 fok körüli vízhőmérsékleten, de ez hideg időjárás esetén májusra is elhúzódik. A süllő u.n. „fészekre ívó” hal, ikráit a farkával letisztított part menti éger- és fűzfák víz alatti gyökereire rakja le, ezek hiányában más víz alatti növényzetre is. Mindezek hiányában a vízfenék homokjára s a kavicsra is leszórja ikráit. Testsúly kilogrammonként 150-250 ezer darab, a megtermékenyítés előtt 1 mm átmérőjű ikrát rak le, amelyek a 6~8 napos embrionális fejlődés alatt 1,5-1,6 mm-re duzzadnak. A kikelt süllőlárvák 4 mm hosszúak, hasi tájékon zsírzacskóval jönnek a világra s eleinte ebből táplálkoznak. Már a 6-9 napos lárvakor után aktívan táplálkoznak, eleinte kerekesférgekkel, vízibolhával, majd az árvaszúnyog lárvával. Néhány hónap múlva már áttérnek a ragadozó életmódra.
A süllőt mesterségesen is szaporítják: a vízfenék közelében fűzfagyökér csomókat, vagy régi hálók kötegét, u.n. „fészkeket” rögzítenek, majd erre leívik a hal. Az ikrával teli fészkeket nedves közegben, permetkamrában keltetik ki, majd üvegszálból készült nevelőedényekben, vályúkban táplálják, előnevelik. Többhetes korban telepítik ki a süllőivadékot a szabad vizekbe, ahol természetes körülmények között táplálkoznak, fejlődnek, míg a halászok zsákmányává válnak. Újabban a fészkeket halastavakba helyezik ki, ott ívnak le az anyahalak, s ott fejlődnek azok, míg áruhalakká válnak. Itt a sikeres nevelés előfeltétele az apró, u.n. „szeméthalak” jelenléte, amelyeken gyorsan felnőnek az egynyaras, „ceruzanagyságú” süllőivadékok s ősszel kitelepíthetők lesznek más halas vizekbe, tenyészetekbe, vagy horgászvizekbe.
Gazdasági jelentősége, horgászata:
Gasztronómiai értéke szinte felbecsülhetetlen most, amikor a süllő — s más nagy értékű haszonhalak — élettere egyre szűkül, sőt szennyeződik. Sütve, de főleg főzve, hidegen majonézzel, vagy tartármártással ínyencfalat.
Nemcsak a tányérban delikátesz a süllő, hanem horgászata is a különlegességek közé tartozik. Horgászata pergetos-mucsalis, úszós és mártogatós módszerrel történik. A műanyag és fém halutánzatok, a twisterek és wobblerek korszakában a megfelelő csalihal kiválasztása lényegében a pénz, meg a tapasztalat kérdése. Halutánzatokra még akkor is szeszélyes, néha órákig nem harap, ha azokat a legszakszerűbben is kínáltuk fel. A reggeli és szürkületi órák a legeredményesebbek, főleg melegebb időben. Őszszel egész nap próbálkozhatunk a pergetéssel. Úszós módszer esetében a horgot a csalihal hátúszója alatt óvatosan kell áthúzni, hogy az sokáig élve maradhasson, rablásra ingerelve a süllőt. A felszerelés közül megemlíthetjük a 2,7-3 m hosszú botot, a peremfutó orsót (közepest), a 20-22-es zsinórt. A süllőt vízbedőlt fák ágai közt, vízbe épített kőgátak, kőhányások, víz alatti akadályok meIlett, vízi uszályok és kikötött hajók faránál (annak hátsó részénél) kell keresni. Beakasztás után nem védekezik „csukaszerűen”, nincsenek kirohanásai. Igyekszik a mélyebb részekre menekülni, de fárasztása esetén hamar megadja magát. Szákban, vagy felkantározva, élve nem tartható.
Horgászata — főleg a nagyobbak felkutatása, majd horogra akasztása — mindig élmény.
© AVES MEDIA
|