Aves Alapítvány
A ciános ár tanulságairól

Amint az írott- és elektronikus sajtó nap mint nap tudósított, mostanra a gyilkos ciános áradat lezúdult a Dunán s beleveszett a világ nagy emésztõgödrébe, ami a tengerek-óceánok jobb sorsra érdemes rendszere. A riporterek által megkérdezett számtalan szakembertõl megtudhattuk, hol s mennyivel lépte túl a szennyezettség foka a szabványok által megengedett 0,01 mg/dml-t, hogy milyen élõlények pusztultak ki idõlegesen vagy véglegesen a megmérgezett szakaszon, hogy hibás volt-e valaki, vagy sem, bosszúként kiknek a fejei hulljanak le, lesz-e kártérítés az okozott pusztulásért, vagy nem lesz, ha igen, ki fizeti: a hazaiak, esetleg az ausztrál cég biztosítója, az Európai Unió nyújt-e segédkezet a román félnek, talán azt is, hogy nem történt semmi különös, egy halastó eldöglött lakóit ürítették a folyóba galád kezek és így tovább. Mindenki úgy érvel, és azon oldalról, ahova a saját, vagy csoportérdeke szólítja, a lakosság pedig rövidesen elfelejti az egészet, még azt a kellemetlen igazságot is, hogy ismét meghalt egy darab Földünk testébõl, az emberi felelõtlenség, nemtörõdömség és haszonlesés újabb érvet adott azoknak, akik a végítélet napját vetítik egyre közelebb, többé-kevésbé közömbös szemeink elé. De túllendülve a kézzelfogható eseményeken, kicsit mélyebbre ásva az ökológiai katasztrófát lehetõvé tevõ okok halmazába, néhány kellemetlen igazsággal kell szembenéznünk.

Elõször is azzal, hogy ezen, vagy hasonló, sõt még súlyosabb baleset bármelyik pillanatban bekövetkezhet. A kommunista rendszertõl számtalan olyan ipari objektumot örököltünk, amelyek, mint az idõzített bomba gyújtószerkezete, csak az impulzust várják, hogy a szó szoros- vagy átvitt értelmében robbanjanak. Ne csodálkozzunk, hisz abban az idõszakban építettük õket, amikor minden áron le akartuk igázni a természetet s ebben a harcban nem számított fáradság vagy pénz, egészség, vagy emberélet, falu-vagy környezetrombolás, minden csak azon múlott, hány százalékkal teljesítjük túl azt a bizonyos tervet. Ezeket a ketyegõ pokolgépeket pedig állandóan figyelemmel kellene tartani s lassanként ártalmatlanná tenni. Sokféle egyéb teendõi mellett, ez a hálátlan és felelõsségteljes munka a megyei környezetvédelmi kirendeltségek feladatkörébe tartozik. Viszont az egész Erdészeti- Víz- és Környezetvédelmi Minisztérium, a három fõosztályával, az egész országra kiterjedõ hálózattal együtt, a költségvetésnek az u.n. bruttó nemzeti össztermelésbõl az egy század törtrészét sem kapja, ami pedig leosztva a környezetvédelmi fõosztályhoz tartozó megyei kirendeltségek színvonalára, teljességgel elégtelen. Ez egyik oka annak, hogy az illetõ ipari objektumot ellenõrzõ környezetvédelmi felügyelõ, aki valamit tehetne adott esetben, esetleg nem is bír a megfelelõ idõpontban kijutni a kérdéses helyre s ott felelõsségteljes vizsgálatot lefolytatni, nincs elegendõ jármû, laboratóriumi fölszerelés, vegyszer, vagy épp engedni kénytelen a politikai, esetleg gazdasági nyomásnak. Hisz a védõintézkedések pénzbe kerülnek, ez pedig a nyereségesség rovására megy, továbbá egy veszélyes ipari objektum ideiglenes, vagy végleges betiltása már mély társadalmi- és gazdasági vetületekkel járna, ami pedig politikailag is visszaüt.

De vegyük úgy, hogy gyõz a jogrend és igazság, a szennyezõ - már mindegy, hogy ki – fizet, amint a törvény elõírja, a bírság és kártérítés pedig az államkassza feneketlen gyomrába vándorol, ahonnan pl. a borsógömbölyítõk céhe kapja meg, utcai- vagy munkahelyi, japán- vagy éhségsztrájkja jogos vívmányaként. Mert a mai napig sem létezik egy olyan környezetvédelmi alap, amely a környezetünkön ejtett sebek megelõzését, ill. begyógyítását segítené elõ. Pl. támogatná a kutatásokat olyan önpusztító, szintetikus csomagolóanyagok kikísérletezésére, amelyek kiürülésük után bizonyos idõvel saját maguktól felbomlanának. Gondoljunk csak pl. a mindent elöntõ üres mûanyag hûsítõs-palackokra, amelyekbõl akár öt is jut egy liter folyadékra. Ezekbõl csak a gyártó-szállító- és forgalmazó húz hasznot. A társadalomnak pedig csak a sok évtizedig megmaradó hulladék jut, amelynek felszámolása csupán beláthatatlan anyagi áldozatokkal és fáradsággal lehetséges. Vagy egyszerûen, az illetõ alap a környezetvédelmi nevelést, valamint a környezetünket ápoló megnyilvánulásokat finanszírozná legalább részben, hisz már nem járunk ki facsemetét ültetni, hulladékot seperni, mint a komszomol-vasárnapok idején. És a példákat sokáig tovább lehetne sorolni. Meg kell jegyeznünk, hogy 1996-ban már volt egy kezdeményezés a környezetvédelmi alap létesítésére, amely javaslatot késõbb Kiss J. Botond környezetvédelmi államtitkár vett át, Lányi Szabolcs akkori miniszteri tanácsos sugallatára. Megfelelõ támogatás hiányában mindkét próbálkozás megbukott. A ciános eset talán ismét idõszerûvé teszi a kérdést.

Míg a környezetvédelmi alap elakadt terve megjárta a Parlament különféle bizottságait s legalább a politikusok tudtak róla, a másik meggondolkoztató tanulság már kevéssé közismert. Az, hogy jelenleg nincs is olyan fõhivatalnok, tisztségviselõ, akinek egy ilyen ügy a tulajdonképpeni és egyenes hatáskörébe tartozna. Demokráciánkban a miniszter elsõsorban politikus, aki szakkérdésekben az illetékes szakemberek széleskörû támogatására van utalva. Az Erdészeti- Víz- és Környezetvédelmi Minisztérium egyetlen államtitkárral rendelkezik, aki történetesen erdészeti szakember, akárcsak jelenlegi minisztere, a két másik fõosztály élén – szintén takarékossági okokból – nem áll hasonló tisztségviselõ. S hogy környezetünkért lehetne tenni valamit (akár a jelenlegi földhözragadt gazdasági helyzetben, sok minden csak hozzáállás kérdése), a Tulcea-i timföldgyár este bizonyítja.

Az eset megértéséhez tudnunk kell, hogy az alumíniumgyártás egyik elsõ salakanyaga az u.n. vörös iszap, ami bõséges vasoxid-tartalmától nyerte tetszetõs cinóber színét s amely igen magas lúgtartalmú vízzel együtt kerül az ülepítõ medencébe. Tulcea esetében a völgyzáró gát, amelyik visszatartotta a negyedszázad óta halmozódó hegynyi salakot, ereszteni kezdett s az a veszély állt fönn, hogy átszakadva, a Dunába, ill. a Deltába jut a sok ezer tonnányi vörös iszap, ami annyira stabil, hogy legfeljebb az eljövendõ geológiai korok tüntetnék el, nem beszélve a marólúg vízbe kerülésének következményeirõl. A megyei kirendeltség jelentése nyomán, az akkor még létezõ környezetvédelmi államtitkár (aki történetesen szerkesztõbizottságunk tagja) három esetben szállt ki intézkedni és tárgyalni a helyszínre, ahol árvízellenes- és katasztrófa megelõzõ bizottságot, sajtót, prefektust, helyi szerveket stb. mozgósított, az illetõ ipari objektum bezárásával fenyegetõzött. Egészen addig, amíg a vállalat, – amelyik a ciánkárt okozó máramarosihoz hasonlóan, szintén külföldi részvénytöbbséggel mûködik – fogcsikorgatva bár, de kénytelen volt versenytárgyalást kiírni a gát megjavítására s a munkát határidõre elvégeztetni. Vajon nem lenne-e célravezetõbb megoldás egy – lényegtelen, melyik politikai pártnak leosztott – tisztségviselõ szakember megtartása a környezetvédelemben, akitõl legalább számon lehetne kérni a tragédiát?

Az Erdélyi Nimród környezetvédelmi magazinként indult s igyekszik mindig pártatlan, csak a természetnek, környezetünknek elkötelezett álláspontot képviselni. Ezen írásunkkal nem a világvégét huhogók táborát kívánjuk erõsíteni, sem meddõ politikai vitákba bocsátkozni, csupán gondolatébresztõnek szántuk, azzal a reménnyel, hogy nem marad mindig és minden csak pusztába kiáltott szó, okulunk a ciánkáros esetbõl s a környezetvédelem – mert képviselõi nem özönlenek az utcára tüntetni – nem marad a társadalom örökös mostohagyereke.

Végezetül pedig a kárpótlásfizetés kapcsán, álljon itt Sitting Bull-nak, azaz, Ülõ Bikának, egy sioux indián fõnöknek tulajdonított idézet, amelyet állítólag a Nagy Fehér Atya küldötteinek mondott s amelyet a környezetvédõk elõszeretettel emlegetnek: “Amikor agyonlövitek az utolsó bölényt, kivágjátok az utolsó fát, megmérgezitek az utolsó forrást… rájösztök, hogy a dollár nem megehetõ.”

<< vissza