Dr. Kiss J. Botond
Az utolsó keselyű?

Valamikor, nem is oly régen, négy keselyűfaj - saskeselyű (Gypaetus barbatus), valamint a fakó- barát- és dögkeselyű (Aegepius monachus, Gyps fulvus, ill. Neophron percnopterus) élt országunk területén, azonban napjainkig ezek gyakorlatilag mind kihaltak.

Először a saskeselyű tűnt el, 1929 decemberében lőtték ki az utolsót. A többi faj, aránylag nagy egyedszámban, néhány évtizedig még túlélte. Neves ornitológusunk, D. Lintia írja a fakókeselyűről: “A mi Kárpátjainkban néha — különösen nyáridőben, amikor legeltetnek — több százas csapatok találhatók... De a legnagyobb fakókeselyű-csapatot a Retyezátban figyelték meg, a Slavete-n, 1927 augusztusának közepén, amikor iszonyú ragály dühöngött a hegyen lévő szarvasmarhák között és sok elpusztult közülük. Ezen időben mindenünnen összegyűlt mintegy 700 - 800 fakókeselyű, eltüntetvén a hullákat a hegyről s ezzel valóságos egészségügyi és tisztasági szolgálatot végezve “. Azonban ez a helyzet rövidesen annyira drámaivá változott, hogy 1954-ben meglőtték az utolsó, hivatalosan számon tartott fakókeselyűt is.

Hogy a rokon barátkeselyű sem volt ritka, szintén Lintia-tól tudjuk. Pl. a múlt század végén, az akkor török fennhatóság alatt álló Dobrudzsában, csak Babadag erdejének mintegy 9 négyzetkilométeréről három év lefolyása alatt 377 tojást gyűjtöttek össze, ami kb. ugyanennyi fészket jelent. Manapság ez a keselyű is teljesen eltűnt Románia égboltjáról.

A negyedik faj, a dögkeselyű mintegy negyed évszázada még fészkelt Dobrudzsa lekopott röghegységében, magános példányait szerencsés ornitológusok nagyritkán napjainkban is megpillantják.

De mi történt a nemrég oly erőteljes keselyűpopulációkkal? Miért tűntek el?

Mint Charles Dixon megfogalmazta, egy faj eltűnt populációja, élőhelyéhez való rendkívüli kötődöttsége miatt, általában nem vándorol el, hanem kihal. Ez volt a helyzet a keselyűfélékkel is, ok sincsenek “valahol”, hanem kipusztultak. Mint a barátkeselyű esetében láttuk, a tojásgyűjtés, mint szenvedély, vagy üzlet, rendkívül erős csapást mért a ritkuló madarakra, amihez hozzájárult a lőtt példányok kitömetése is trófeának. Időközben a fészkelőhelynek alkalmas, évszázados, öreg fák, a háborítatlan, nagy erdőségek is megritkultak. A két világháború között Romániaszerte az állattenyésztés is belterjesebbé válott s a háziállatok tetemeinek hiánya fontos táplálkozási bázistól fosztotta meg a dögevőket. De a keselyűkre mért legnagyobb csapásnak a mérgezéses ragadozóirtás bizonyult.

Az utóbbi félévszázadban a vadgazdálkodás országszerte egyre erőteljesebb ragadozóellenes hadjáratot folytatott, amelyben a mérgezési eljárásokat különös előszeretettel alkalmazták. Főleg farkasok ellen használtak sztrichnines, letolinos hatóanyaggal kezelt csalétket, ezeket igen gyakran más dögevők — így ölyvek, sasok, keselyűk, hollók stb. is fölvették s tucatjával pusztultak egy-egy mérgezett hulla körül. Ezen fajok olyannyira megritkultak, hogy 1955-ben szigorúan védetté nyilvánították az összes keselyűt s a hollót. Míg a hollók számára ez a határozat még menekülést jelentett, a saskeselyűnek túl későn jött az intézkedés s a többi keselyűfaj sem tudott már visszafejleszteni egy életképes populációt.

Csupán Románia csatlakozása a berni egyezményhez hozta magával 1993-ban mindennemű mérgezési eljárás teljes betiltását, ill. a 103-as vadászati törvény foganatosította 1996-ban.

Igaz, a keselyűket még nem törölhetjük végérvényesen fajlistáinkról, nagy néha fölbukkan egy-egy — bizonyára délről, Bulgária felől — erre tévedt példány. Így 1988 szept. 26-án a Tulcea megyei Ciucorova mellett egy, kb. 2 - 3 éves, elpusztult fakókeselyűt találtak, az elhullás oka ismeretlen. Talán ez lett volna ezen igen érdekes, a természet háztartásában jelentős egészségügyi szerepet betöltő csoport utolsó mohikánja?

Bár a saskeselyű visszatelepítésére a Kárpátokba délnyugat-európai eredetű törzsállomány felhasználásával történtek már javaslatok, anyagi fejezet híján a terv összeomlott. Hasonló visszatelepítési kísérletekre előreláthatóan nagyon sokáig nem is fog sor kerülni.

Az, hogy egy jelentős egyedszámmal rendelkező, életképesnek látszó állatcsoport aránylag rövid idő alatt egy nagy területről tökéletesen kihaljon, ékes bizonyítéka annak, hogy az ökológiai egyensúly milyen könnyen felbillenő, törékeny állapot. És csak hosszú idő alatt, mérhetetlen anyagi ráfordítással lehet a természeten ejtett sebeket orvosolni.

<< vissza