|
| | | Nyuszkó | | |
|
| |
Mint bármely szülő, az én szüleim is meg akartak adni nekem mindent, még a leginségesebb években is. Apró kívánságaimat is teljesítették, csakhogy én ritkán kívántam valamit. Talán mert előttem sem volt titok szüleim - és akkor mindenki - nehéz anyagi helyzete, vagy mert kielégített az a rengeteg képes mesés könyv, babaház, bababútor, meg az az óriási babakocsi, amit apám készített, ügyesebben, mint bármilyen asztalos, ki tudja?
De egyszer mégis volt egy kívánságom. Olyan borzasztó nagy, hogy ki sem mertem mondani, pedig legbizalmasabb barátnőm az anyám volt.
Egy nyuszit kívántam húsvétra. Nem csokoládéból, az túl drága volt, tudtam jól. De nem is piskótából, amit formába öntve sütött meg Mári néni, anyám pedig piros szalagot kötött a nyakára. Nem, ez ízetlen, szegényes tésztából készült.
Én egy élő, ici-pici fehér bundájú, piros szemű tapsifülesről álmodoztam. S hogy anyámnak nem mertem bevallani a nekem annyira elérhetetlennek tűnő kívánságot, hát bevallottam a szomszéd bácsinak. Először persze megeskettem, hogy nem mondja tovább, bár hamarosan meggyőződtem, mennyit is ér egy felnőtt esküje, amit egy ötéves kis kézbe tesz le! De nem haragudtam érte.
Húsvét vasárnap reggelén, amikor a madarak csicsergése és huncut napsugár fölébresztettek, valami csodálatos dolgot pillantottam meg ágyacskám mellett: egy fűzfakosárban, amit frissen szedett fűvel béleltek ki, egy icipici, fehér bundájú, hosszú fülű nyuszika lapult meg!
Örömöm leírhatatlan volt, de Nyuszkó is, ahogy elneveztem, jól érezte magát az ölemben.
Ám a fehér bundájú élő játékszernek hamar híre futott az utcánkban. Nem csoda, mert hogy én nem mehettem óvodába, az egész utca apraja jött hozzánk.
Kispajtásaim közé tartozott a krajovai Nelly és a jászvárosi Lia, akik kezdetben egy szót sem tudtak magyarul, a szőke, kék szemű Rózsi, aki hála Istennek német apjához hasonlított, és nem anyai nagyapjához, aki füstös képű dádé volt!
Aztán Klári, aki már akkor művésznőnek képzelte magát és elég elfogadhatóan csépelte, verte zongorámat, bátyja, a túlkomoly Feri legnagyobb megbotránkozására.
Mindennapos vendégnek számított a kreol Ági is, akin tisztán látszott, hogy valamelyik őse ittfelejtett néger rabszolga lehetett. Talán éppen Mehmet pasa idejéből.
Majd Évi és Pauli, a zsidó testvérpár, és Ionel, akitől Tubit kaptam. és Prúdi, a szerb kisfiú, aki szintén Nyuszkó kegyeibe akart férkőzni. Csakhogy a kis szőrgomolyag igen hamar kinőtte a kosarat.
-Házikó kell neki! - állapítottuk meg egyöntetűen és valamennyien munkához láttunk. “Építőanyagunk” bőven volt: a vastag kartonra ragasztott, hajtogatható képeskönyvekből valóságos “nyusziház” készült. Ám a tapsifüles nem akart az ablak nélküli sötét hajlékban maradni.
-Szórjuk tele akáclevelekkel, akkor bent marad, - vélte egyik pajtásom.
-Élősövény is kell! - tódította a másik, és a fiúk gondolkodás nélkül rohamozták meg a ház előtti akácfát. És máris ott pompázott szobám közepén az akáclevelekkel kibélelt és ágakkal feldíszített, körülfont palota, amit a munkából hazatérő szüleim derűs megértéssel nyugtáztak. Apám még aznap hozzálátott egy pompás nyúlketrec készítéséhez, amit aztán a ház szélvédett falához, a széles eresz alá állítottak.
- Ott élt Nyuszkó még sok évig, és bár gyönyörű bundája védte az időjárás viszontagságaitól, egy különösen kemény télen beköltöztettük a konyha egyik sarkába. Megtehettük, mert óriási volt ez a konyha és benne minden óriási: a tűzhely, a fásláda, a pohárszék, de még az asztal is, ami alatt a keresztfákra helyezett deszkákon teleltek a cserepes virágok. Nem féltettük Nyuszkó étvágyától, mert Omi bőségesen ellátta a tapsifülest zabbal, almahéjjal, zöldséggel. És Nyuszkó rendesen is viselkedett, csak a munkából este hazatérő apámra haragudott, mert felkattintotta a lámpát, s fénnyel felébresztette a korán nyugovóra térő állatkát.
Míg apám vacsorázott, kiugrott ládájából, hátsó lábával dühöseket toppantott, majd hirtelen hátraarcot csinált és visszaugrott vackába.
Ám tavasszal nagy meglepetés ért minket: mikor anyám újból kivitte az áttelelt (és keveset öntözött) virágokat, köztük egy gyermekfej nagyságú törökfej kaktuszt (echinopsist), már csak egy fél fejet talált. Olyan volt ez a kemény, tüskékkel ékített növényi csoda, mint egy félig kirágott alma.
Anyám ijedten szaladt ki a nyúlketrechez és nyitotta ki az ajtaját, Nyuszkó meg csodálkozva emelte rá piros szemecskéit, majd puha orrocskáját mozgatva – mint aki dolgát igen jól végezte – megfordult és tovább rágicsálta a zabot.
|
| |
| |
|
|
|
|
