A Kárpátok magashegységeinek gerincein 1700 méter tengerszint feletti magasság fölött, a lucfenyő uralta erdőrengetegek felszakadoznak és átadják helyüket az alhavasi táj törpefenyveseinek. A törpefenyő (Pinus mugo), - vagy másnevén gyalogfenyő -, heverő vagy ívesen hajló, rugalmas, fás hajtásaival jól viseli a havasi tépázó szeleket, a téli időszakok vastag hótakaróját, vagy a tavaszi olvadás idején összetömörödő hó okozta nyomást is.   A haragoszöld színű bozót gyakran kilométer hosszan húzódik el, és csak itt-ott tarkítják magányos fehér sziklatömbök vagy gleccser formálta kőgörgetegek. A törpefenyvesekben még a hólétől dagadó, köveken átzúduló, jéghideg vizű patakok sem látszanak; így amíg el nem érik a lucosokat nyomvonalukat csak a kékesen fénylő, havasi éger bokrai jelzik. Ez az elmúlt jégkorszak hangulatát idéző táj a cirbolyafenyő utolsó élőhelye Európában. 

  A Pinus cembra a jégkorszak idején gyakori fafaj volt. Pollenvizsgálatok bizonyítják hogy a glaciális időszak végét jelentő fenyő-nyír korban egészen az alföldig lehúzódott, ahol az erdeifenyővel és a nyírekkel a mai tajgához hasonló erdőket alkotott. A jégkorszak elmúltával azonban, más, elsősorban lombos fafajok terjedtek el, és a cirbolyafenyő az Alpok és Kárpátok erdőhatár területein és alhavasi zónáiban keresett menedéket. Egyes vegetációkutatók szerint a cirbolyafenyő túlélése szempontjából legkritikusabb időszak mintegy ötezer évvel ezelőtt volt, amikor a klíma a lucfenyőnek kedvezett, amely így elfoglalta a felső montán zónát, kialakítva a mai lucos övet. Ekkor a cirbolya gyengébb versenyképessége miatt az erdőhatárra szorult vissza, állományai kisebbek lettek és elszigetelődtek egymástól. 
  

  Az elterjedési terület feldarabolódása miatt az európai cirbolyafenyő elveszítette kapcsolatát a szibériai cirbolyával - Pinus cembra subsp. sibirica- is, mely Eurázsia tajga vidékein ma is szélesen elterjedt fafajként ismert. Azt a tényt azonban, hogy a kapcsolat megszakadása, az ún. area- diszjunkció, fajtörténeti léptékben ”nemrégen” történhetett, a nagyfokú morfológiai hasonlóság is jelzi. Ha a két alfaj egy-egy példányát egymás mellé ültetjük, nemigen tudjuk megmondani, melyik „unokatestvér” származik Szibériából, és melyik az európai hegyvidékekről. Recens genetikai vizsgálatok is igazolják, hogy az elválás óta eltelt körülbelül százezer év nem volt elég ahhoz, hogy a két cirbolyaféle faji szinten is elváljon egymástól. 

  A cirbolyafenyő egyébként minden szempontból kicsit más, mint a többi honos fenyő fajunk. Sudár, felfelé növő, koronája legömbölyödő, kissé az erdeifenyőre emlékeztet, de annál jóval tömöttebb, dúsabb. Az erdőhatáron, ahol a sziklásabb talajon a lucfenyővel is elegyedik, koronaformája alapján már messziről elkülöníthető. Mivel tűlevelei egy-egy törpehajtásban ötösével állnak, nemigen téveszthető össze semmilyen más honos Pinus fajjal. Leveleit fehér viaszbevonat védi a csípős hidegtől és az UV sugárzástól. Bár a cirbolya jól tűri a fagyokat, kidőlt fatörzseken gyakran láthatók az ún. fagygyűrűk, melyek a fatest sejtjeinek a roncsolódását mutatják. 

  A sziklás alhavasi váztalajokon a cirbolyafenyők lassú növekedésűek. Évgyűrűik gyakran mindössze tizedmiliméter vastagságúak, így korukat csak tapasztalt évgyűrűszámláló-kutatók tudják megfejteni. Egy-egy ilyen matuzsálemről azonban kiderülhet, hogy már 900 éve dacol a havasi viharokkal. Néha egészen rendkívüli módon élik túl a viharokat. A törzset ugyan kicsavarhatja a szél, ledönti, de ekkor egy oldalág elkezd felfelé nőni és az anyaegyed támasztékán új törzset nevel. Az öreg törzs pedig – elkorhadva - tápanyag utánpótlást biztosít az új hajtásnak. 

  A tobozok rendszerint csak az öreg fákon láthatók. Gömbölyűek, kékesek, gyantától ragacsosak. Érés után nem engedik kiesni a magot. A legtöbb ismert fenyőfaj magja szárnyas, széllel terjed. A félcentinél is nagyobb, húsos, emberi fogyasztásra is alkalmas cirbolya magokat azonban a szél nem tudná terjeszteni, ezért szárnyatlanok.   Ezt a munkát a cirbolya esetében a madarak végzik, elsősorban a fenyő szajkó. A fenyőszajkó még a fáról lecsípi a tobozt, majd a talajon éles csőrével feltöri és kiszedi a magokat. Éhsége csillapítása után az ízletes magokból készletet halmoz föl fiókái etetésére vagy télire, így egy-egy sziklazúgban vagy talajrepedésben sokszor többszáz magot gyűjt össze. A cirbolyafenyő szerencséjére a madár néha megfeledkezik a készleteiről, így a magok kicsírázhatnak. Ezt a szoros kapcsolatot a madár és a cirbolyafenyő között - táplálékszerzés és magterjesztés-, mutualizmusnak nevezzük és a ökoszisztémán belüli fenyő-madár közötti koevolúcióként fogható föl. Nem ritka az sem, hogy a raktárakból csírázó magokból soktörzsű, összenőtt vagy csokros egyedek nőnek föl, megkapaszkodva egymásra támaszkodva a sziklás aljzaton.

  Az ember számára is értékes fafajt erdészek is szaporítják. Ahhoz azonban, hogy a magot megszerezzék, ügyesebbnek kell lenniük mint a szajkó. Gyakran látni fákon fémráccsal körülvett tobozokat, így amíg a magok beérnek a madarak nem tudnak hozzáférni a tobozokhoz. 

  A cirbolyafenyő élőhelyének nemcsak szép, de hasznos fája is. A nagyobb, gleccservölgyekben élő állományok egyedei lavinák ellen védenek, talajkötők szélfogók. Mivel a cirbolya ott is megél, ahol más fafaj már nem bírná ki, felhagyott bányák meddőhányóinak rekultivációjára is jól hasznosítható. Településeink zöldterületeire, kertekbe sajnos nem telepíthető be, mivel a jégkorszakhoz kötődő faj az évezredek során a havasi klímához adaptálódott, ezért nem érdemes lehozni a hegyről a csemetéket, mert úgyis elpusztulnak. Csodáljuk meg inkább őket ott, ahol jól érzik magukat, a havasok szélfútta gerincein vagy pompás gleccservölgyeiben, vagyis igazi élőhelyeiken.