|
| | | Farkasokról | | |
|
| |
 Közeleg az ősz – morogta a bajusza alatt Áron bácsi, a főpásztor – pedig még hátravan augusztusnak a fele.
Sűrű, tejszerű köd borította a juhszállást, bokrokat. Távolabbról még a felszított tűz fénye is csak gyenge pislogásnak látszott. A ködpára hideg, nedves cseppjei a ruha gallérja alá is behatoltak. A pásztorok szorgalmasan fejtek.
– Olyan sötét van, hogy a fejszét rá lehetne akasztani – mondta az egyik.
– Vágni lehetne és csomagolni – tódította a másik.
– Egy nap múlva megváltozik az időjárás – mondta Áron bácsi.
– A rádió mondta? – kérdezte a kisbojtár.
– Nem, a csontjaim, azok jobban jelzik, mint a rádió.
– Legközelebb az Áron bácsi reumájától kérdezik meg, milyen lesz az időjárás.
– Lehet, mert akkor nem tévednének ennyit. Hanem jó lesz vigyázni, az ilyen ködös, sötét éjszakán a medvék, farkasok szívesen vadásznak.
A kutyák ott hevertek a karám körül, ki itt, ki ott ásott magának vackot. Ők sem szerették ezt az időt, bundájukat átnedvesítette, orrukba lerakódott a ködpára, prüszkölve fújták ki. A pásztorok végeztek a fejéssel, a juhok fehér foltként pihentek, csak néha bégetett egy anyját kereső bárány. Korgó gyomorral emésztenek a tehenek, mások most kérődzik fel az utolsó falatokat.
A nyájőrző falka hét kutyából állt. Nagytestű, mogorva, lompos állatok. Terelték, vigyázták a teheneket, juhokat, közös erővel a farkasokkal, a medvével, a marhatolvajokkal is szembeszálltak. Bodri volt a falka vezére, nyolcéves, sokat tapasztalt, hatalmas hím kutya. Három fiatalabb nőstény, két kölyök és Fickó képezte a falkát. Hím kutya volt Fickó, két évet töltött, már belépett a felnőttek sorába. Egyszer majd ő lesz a falka vezére, de addig még sok van. Egyelőre Bodri parancsolt. Ha Fickó megpróbált az ételhez hamarabb jutni, vagy a nőstényekhez közeledni, Bodri morogva, felhúzott ínnyel figyelmeztette, aztán ha Fickó is fenyegetőzve morgott, ráugrott, és jól elverte. Fickóban berzenkedett a hiúság, minden áron igyekezett bebizonyítani, hogy mennyire bátor, rátermett. Elsőként rohant, ha terelni kellett vagy idegeneket elűzni a juhszállás környékéről.
Éjfél körül minden elcsendesedett. A kis táskarádió is elnémult. Ilyenkor már nem közvetítenek népzenét vagy hallgatókat. A többi műsor nem érdekelte a pásztorokat. A tűz egy darabig küzdött a köddel, aztán feladta, csak fanyar füstszag maradt belőle. Éjszakára csak Áron bácsinak volt helye a sajtos házban, a két pásztor kint aludt a burdéban, egyik a juhok, másik a tehenek karámja mellett. A burdé deszkából épült, egyszemélyes, fedett, oldalfalas fekhely. A pásztor széna derékaljon fekszik, subával takarózik, ott van mellette a fejsze, a villanylámpa. Ha a kutyák ugatnak, felemeli a csapóajtót, körbevilágít, nagyokat kurjant, míg elcsendesednek.
Elsőnek Bodri ébredt fel, mélyeket szimatolt a párás levegőből. Fickó is követte példáját. Ő még ilyent nem érzett, hasonlított a kutyaszaghoz, de sokkal vadabb, áthatóbb volt. A tapasztalt Bodri rögtön felismerte, farkasok ólálkodtak a közelben. Mély morgással figyelmeztette a többieket, aztán ugatni kezdett. Pásztáztak a villanylámpák, kurjantottak a pásztorok, majd minden elcsendesedett.
– Áuuu… áuuu… áuuu… – hallatszott egy jó negyedóra múlva a farkasok üvöltése.
A kutyák őrjöngve ugatni kezdtek. Áron bácsi is felébredt, egy szál alsóban, a vállán suba, de kezében ott volt a hosszúnyelű fejsze.
– Farkasok járnak, elő a karbidágyút. Üvöltsetek közben, huj, huj, huj!
Üres festékes bádogdoboz a karbidágyú, a fenekén apró lyuk, a teteje dróttal a dobozhoz van kötve, karbidot tesznek bele. Ha lőni akarnak, víz helyett leköpdösik, gáz fejlődik. Égő gyufát tartanak az apró lyukhoz, a gáz felrobban, hatalmas robbanással dobja le a fedelet. A drót megtartja, másképp úgy elrepül, hogy kereshetnék.
Dörrentek az ágyúk, kiabáltak a pásztorok, ugattak a kutyák, de nem távolodtak el a karámtól.
– Gyávák vagytok – valami ehhez hasonló járhatott a Fickó fejében – rohanjunk ki, kapjuk el, tépjük szét!
Fenyegetően morogva, ugatva elindult a farkasszag irányába, a kutyák nem követték.
– Bodri is gyáva, nem mer jönni, csak én vagyok az erős, a bátor!
A sötétség, a köd hamar elfedte a juhszállást, már csak a pásztorok kurjongatása, a kutyák ugatása hallatszott. A farkasszag egyre fokozódott, egy bokor alatt, a lehevert füvön volt a legerősebb. – Itt feküdt, innen figyelt, meghallotta, hogy jövök, megijedt tőlem, elpucol – gondolta, és elindult a nyomokon. Nemsokára megtorpant, mert minden irányból farkasszagot szimatolt. – Ezek sokan vannak, egyedül talán nem is bírok velük. – Visszafordult, de már késő volt, két sötét árnyék ugrott rá, egyik a torkát kapta el, a másik a gerincét, leteperték. Hamar megölték, védekezni, nyikkanni sem volt ideje.
Másnap szőrcsomókat, lerágott csontokat találtak a pásztorok, ennyi maradt Fickóból.
Háború idején a farkasok nagyon elszaporodtak. A vadászok, a vadőrök katonaruhát öltöttek, és egymásra lövöldöztek, nem a farkasokra. Az elhullott lovak, háziállatok, a temetetlen vagy hanyagul elföldelt halottak bőséges táplálékul szolgáltak. Mikor ismét béke lett, elfogyott a potyalakoma. Éhesen kóboroltak, rengeteg kárt tettek a háziállatokban és a vadállományban. A néphit szerint a róka a ravasz állat megtestesítője – nem igaz, mert a farkas sokkal találékonyabb, életrevalóbb, ravaszabb, mint a róka. A farkas képes megenni tíz kilogramm húst, utána egy hétig, tíz napig bírja a koplalást. Jól szervezett vadászatokat rendeznek, a fiatalok hajtanak, a gyakorlottabbak lesben állnak, elkapják a feléjük hajtott vadat. Nem válogatósak, ha kell, az egeret, az ürgét is megeszik. Kedvenc csemegéjük a kutya. Minden juhszállásnál van egy-két tapasztalatlan eb, könnyű elcsalni, elkapni, jobb, mint betörni a karámba, ahol a fejszés pásztorok, a nagy falka kutya védekezik. Sokszor a falvak szélén, a házak udvaráról is ellopják a házőrzőt, mire a gazda felébred, már messze járnak vele. Kemény teleken előfordul, hogy kiássák a hétvégi házak árnyékszékeit, megeszik az ürüléket. A vadakat sokszor szakadékba kergetik, máskor a patak jegére hajtják, ott végeznek a sebesült vagy tehetetlenül csúszkáló állatokkal. A szarvasbika megpróbál védekezni ellenük, ügyesen kitérnek a döfő agancs útjából, aztán egyszerre rohan rá a falka, leteperik. Kifejlett medvét vagy nagy agyarú vadkant ritkán támadnak meg, mert ilyenkor egy-két farkas is otthagyja a fogát vagy súlyosan megsebesül. Azokat is felfalják – szigorú a farkastörvény. A malacait védő vadkoca is bátran szembeszáll velük, nem sok sikerrel, úgyis félreterelnek egy-két malacot, süldőt, ellopják.
A kártevések miatt a farkas sokáig tűzzel-vassal irtandó dúvadnak volt nyilvánítva. Tilalmi idő sem védte, egész éven át vadásztak rá. Tavasszal felkeresték a nőstények fészkét, ellőhelyét, elpusztították a kölyköket. Csapdákat raktak a karámok környékére. Méreggel tűzdelt tetemekkel irtották. Fogytak a farkasok, ráadásul az erdők irtása beszűkítette a zavartalan élőhelyeket.
Egy adott területen a farkasok létszámát megállapítani mindig nehéz volt. Ha valahol nem sikerült zsákmányt ejteni, a falka egy éjszaka alatt negyven-ötven kilométerre is elvándorolt, aztán lehet, hogy csak hetek múlva került vissza.
– Farkas is lehet az ültetettben – mondta a vadőr –, nyomokat láttam a forrásnál, a patak mellett. Csak haton vagyunk, az kevés egy farkas hajtásához, de elhoztam a rémzsinórt, azt kiteszem, hátha sikerül.
A rémzsinór vastagabb spárga, egy-másfél méternyire színes szalagok vannak rákötve, hossza kétszáz-ötszáz méter is lehet. Bokrokra, faágakra kifeszítve farkasterelőnek használják. A farkas hamar észreveszi ezt a színes, emberi eszközt, ami eddig nem volt ott, jó, ha a szalagokat a szél is lengeti, nem mer közelíteni, átmenni alatta. Visszafordul, vagy addig követi, amíg elfogy a zsinór, szabad az út.
Huszonöt-harminc hektáros volt a meghajtandó terület. Csemetékkel, málnavésszel, szederindával, gazzal tele, jó vadtartó bozótos. Tőle balra szálas fenyőerdő, fölötte a hegyélen száz méter széles erdőirtás. Itt lesz a vadászok állása, mert a túlsó lejtő szintén bozótos. A sűrű védelméből kihajtott farkas igyekszik minél hamarabb újabb bozótos védelmébe kerülni.
Sorsot húztunk, a vadászvonal szélére kerültem, az ültetett és a fenyőerdő szélére. Nem valószínű, hogy ide farkas jöjjön ki, de legalább jó távolra láttam a ritkás, szálas erdőben. Tőlem jó ötven méternyire kezdődött a rémzsinór, arrébb egy széles, mély vízmosás árkát áthidalva folyatódik a szálasban, ki tudja meddig? Lehet, hogy a farkasok már régen elmentek a felálló hajtók, vadászok elől, de az is lehet, hogy a rémzsinórt lerakó vadőrt neszelték meg. Csend borult az erdőre, csak egy piros sapkás harkály kopácsolt egy fenyőn reggelijét keresve. Elindultak a hajtók, hangjuk tompán szűrődött át a bozótoson. Eltelt egy jó félóra, sehol semmi. Furcsa, mert ebben az ültetettben mindig van őz, szarvas, sokszor vaddisznó is. Lehet, hogy igaza van a vadőrnek, ha farkasok tanyáznak a sűrűben, akkor minden vad messze elkerüli. Persze, hogy igaza van, most láttam meg az elsőt mélyen bent a szálasban, utána a többiek libasorban, haton, heten lehettek. Lassan haladtak, meg-megálltak, figyeltek. Ezek mindjárt a hajtás elején kitörtek az ültetettből, a szélerdő felé, aztán a rémzsinór megállította őket, pont felém tereli a falkát. Markolom a távcsöves golyós puskát. Lementek a vízmosásba, és amikor ezen az oldalon feljönnek, lőtávolban lesznek. Már itt kéne legyenek, de nem jött fel egy se. Nem használt a rémzsinór, a vízmosásba mennek el! Kanyarodik az árok, innen egy jó húszméternyi részt belátok a vízmosás távolabbi szakaszából. Bal tenyerem egy fenyőfára tapad, alkaromra fektetem a sapkámat, arra támasztom a puskát. Megjelenik a vezér, mire megcélzom, kicsúszik a távcső látószögéből, de a másodikon jól ül a szálkereszt, meghúzom a ravaszt, tűzben rogyasztja. Visszhangzik az árok a lövéstől, a többiek zavarodottan megtorpannak, gyorsan ismétlek, de ők is hamar felocsúdnak, eltűnnek a vezér nyomán, az utánuk dobott lövés csak az árok falán fröccsen szét.
Véget ért a hajtás, szép nőstény farkas volt a zsákmányom, vállaplövést kapott, százhúsz méterről. Szép találat. A vadőr a vízmosás fölött magasan áthidalta a rémzsinórt, nem engedte le az árok mélyére, a szalagok is valahogyan felcsavarodtak a spárgára, azért nem riasztotta a farkasokat.
Fogytak, egyre fogytak a farkasok. Előbb csak a mérgezést tiltották meg, csapdát sem volt szabad állítani, megszűntek az elejtett farkasokért járó pénzjutalmak. Végül megjött az eszük a természetvédőknek, vadászoknak, védett vadnak nyilvánították a farkast, talán éppen az utolsó pillanatban mentették meg a kiveszéstől. A farkasnak is megvan a szerepe a természet egyensúlyában. A beteg, gyenge, kiöregedett vadakat támadja meg, természetes selejtezést végez, megakadályozza a betegségek, a járványok elterjedését, csak az egészséges, életrevaló példányok maradnak meg, szaporodnak. Ritkaságszámba ment, amikor néha nyájakban okozott kártevésekről lehetett hallani. Akkor is inkább az elcsalt kutyákat támadták meg, lopták el.
Mintha a farkasok bizalma is megnőtt volna a lövöldözések elmaradása következtében.
Egy szigorú télen akkora hó esett, hogy az országút pántlikája is mintha alagútban haladt volna a félreekézett, felmagasodó hóhegyek között. Autóbusz haladt tele utasokkal, köztük egy fényképész, aki egyben vadász is volt.
– Álljon meg egy kicsit – kérte a vezetőt – le szeretném azokat fényképezni.
Két nagy kutya evett, rágott valamit alig száz méterre az országúttól a behavazott mezőben. A lehúzott ablakon át rájuk irányította a teleobjektív keresőjét.
– Nem kutyák, farkasok – mondta meglepetten, és az egész filmet rájuk kattogtatta.
Az utasok kíváncsian nézték, aztán kiszálltak a buszból, a farkasok csak akkor oldalogtak el, amikor néhányan feléjük indultak. Nehezen haladtak a térdig érő hóban, de a farkasok is lépten-nyomon hasig süllyedtek. Nem is mentek messze, csak a patak bokrosáig, ott megálltak, figyelték az utasokat. Döglött ló teteme volt a mezőben, a gazdája csak idáig szánkóztatta a nagy hóban. Elindult a busz, de még el sem tűnt a kanyarban, amikor a farkasok visszajöttek a potyalakomához. Az éhség nagy úr, ekkora hóban nehéz vadászni.
Abban az évben sokáig tartott a tél. Március közepén meglágyult a hótakaró, apró erek csordogáltak alóla, tetején megjelentek a hóbolhák. Napfényben csillogott a mező, csivitelő cinkék sürgették a tavaszt.
Fakitermelő út szelte át a mezőt, mellette patak kanyargott. Rejtett meleg források is táplálták, mert nem fagyott be a vize. Agyagos partjában rengeteg pézsmapocok-barlang volt. Ilyenkor a pézsmák is nyugtalanok. Estefele kint úszkálnak a felszínen, élelmet keresve a fonnyadt kákatövek között, vagy csak szomszédolni járnak a rokonsághoz. Miattuk vagyok itt, hátha sikerül egy-két szép tavaszibundás példányt elejteni.
Az úton túl háromszáz lépésnyire nádas kezdődik, tőzeges, mocsaras a talaj jó ötven hektáron. Nyáron dűlőút szeli át, azon hordják a szénát. Télen, tavasszal csak a fatolvaj-szekerek mennek arra, megkerülve az országutat. Még rövidek voltak a nappalok, hamar lebukott a nap, alkonyodott. A pézsmák még várattak magukra. Egyszerre farkasüvöltés harsant fel valahonnan a nádasból. Nagyon rég nem hallottam ezt a hangot, mégis felismertem. Jobbról, balról is jött rá válasz, aztán ismét csend lett. Hajladoztak a nádszálak, valami hosszú, fekete mozgott. Vaddisznócsapat jött ki a mezőre, az elől haladó törte a havat, a többi libasorban utána, hamarosan eltűntek a dombhajlat mögött.
Aznap este nem jelentkeztek a pézsmák. Másnap körülnéztem a nádas környékén. Embermagas, sűrű bozót nőtt a nádszálak között. A talaj is bizonytalan, ha valahol melegforrás rejtőzik, nyakig süllyedek a tőzeges lápba. A dűlőúton sok volt a farkasnyom, de a vaddisznónyom is, vércseppek virítottak a havon, zsákmányt ejtettek vagy csak sebeztek? Visszamentem az útra, a patak mellé, tőlem alig ötven lépésnyire híd vezetett át a patakon. Jöttek-mentek a teherkocsik az úton, csattogtak, zörögtek az utánfutók, bűzös dízelfüstöt köpködtek a kipufogók. A nádason átvezető dűlőúton is megjelent három, rönkökkel megrakott szekér. Hangoskodtak a szekeresek, bevették a bátorító pálinkát, itt már nem kellett ellenőrzéstől tartaniuk, örültek a lopott fának. Már jól bent lehettek a nádas közepén, amikor kijöttek a farkasok, megálltak a nádas szélén, aztán elindultak a havas mezőben, a patak irányába, felém. Egy nagy, a többi valamivel kisebb. Úgy tűnt, hogy a nagy falkavezér, a patakon fognak átmenni tőlem jó százötven lépésre. Megrakott teherkocsi jött az úton, megtorpantak, de amint elment, folytatták útjukat. Szabad szemmel is jól láttam őket, de távcső karnyújtásnyira hozta. Kiértek az útra, a patak partjára, a kisebbek habozás nélkül bementek a vízbe, felkapaszkodtak a túlsó partra, kirázták bundájukból a vizet. A vezérnek sehogy sem tetszett a hideg fürdő, talán reumás volt? Nem törődött velem, jött egyenesen felém az úton a hídig. Nyugodtan átsétált a hídon, csatlakozott a többiekhez. A jelentéktelen emberről azt szokták mondani, hogy a kutya sem törődik vele. Velem még a farkas sem törődött, pedig ők a kutyák ősei.
Évek teltek el, senki nem látott farkast, kártevésekről sem adtak hírt a pásztorok.
Egy nyári délután kint ültem a magaslesen. Az alig félhektárnyi kaszálót minden oldalról erdő vette körül. A lest is sűrű bokros rejtette. A kaszáló közepén forrás buggyant elő, apró erecskében folyt a víz a fű között. A vaddisznók teknőt túrtak, feküdtek ki az agyagos talajban, dagonyának. Sáros nyomok vezettek ki-be a dagonyából, az erdő szélső fáira vastag iszapréteg rakodott, ezekhez dörgölőztek, vakaróztak a disznók dagonyázás után. Jó méter magasba is beiszapozták a fát, nagytermetű disznók is jártak ide, lehet közöttük jó agyarú kan. A dagonya mellé kukoricát is hintettünk, hullott almát is tettünk csalogatónak. Sokáig csend volt, aztán egy zajos társaság érkezett, nagy csapat szajkó.
– Mátyás, mátyás, tyás, tyás – szólítgatták egymást.
Leszálltak a dagonya mellé, élvezettel ették a kukoricát. Nagyon nekiálltak, ha így folytatják, semmi nem marad a disznóknak.
– Hess, menjetek innen, próbáltam elriasztani a les magasságából, de nem sokat törődtek velem. Felálltam, a kezemmel hadonásztam, mint egy eleven madárijesztő. Lehet, hogy megunták vagy jóllaktak, de az is lehet, hogy alkonyodott, és ilyenkor minden nappali madár az éjszakázásra készül, mert felröppentek, eltűntek az erdő fái között.
Nyúl ballagott elő a bokrokból, hosszú füleit antennaként mozgatta. Kényeskedve szaglászta a füvet, a virágokat, valami nem tetszett neki, mert visszasétált a bokrok közé.
Lebukott a nap, sötétedni kezdett, de nem sokáig, mert kelet felől derengés hatolt át a fenyőkoronák fésűje között. Feljött a telehold, bőségesen ontotta lopott fényét a tájra.
Ágreccsenés, levélzörgés a les alatti bokrosból, közepes medve cammog ki a kaszálóra. Egyenesen a dagonya felé megy. Nem, nem akar fürödni, kiszimatolja az almákat, csámcsogva falja fel egyiket a másik után. A szajkók a kukoricát, a medve az almát, mi marad a disznóknak? Krákogtam, köhögtem, felém nézett, abbahagyta, aztán nyugodtan folytatta. Rávillantottam a lámpa fényét, hadonásztam, dobogtattam a les padlóján. Ez már sok volt neki, elcammogott.
Sokáig csend volt, később havasi kürt hangjának foszlányait hozta az esti szellő valahonnan a juhszállások felől.
Az erdő felől jelentek meg, először azt hittem, két kóbor kutya, de amint a fák árnyékából kiléptek, felismertem, hogy farkaskölykök. Jó serdülőkorúak lehettek. Az anyafarkas is ott volt az erdő szélén, de nem lépett ki a takarásból, így csak foltokat láttam belőle. Valószínűleg őrségben állt, vigyázott a csemetéire. A kölykök körüljárták a tisztást, minden nyomot megszaglásztak, aztán önfeledten játszani kezdtek. Birkóztak, hol az egyik, hol a másik volt fenn, harapdálták egymást, közben fenyegetően morogtak, majd kergetőztek, igyekeztek elgáncsolni, feldönteni egymást. Gyönyörködve néztem, ritka alkalom a vadon élő farkasokat így megfigyelni. Jó negyedórát játszadoztak, aztán egy halk nyiffantással magához hívta a mama, eltűntek az erdőben, lehet, hogy most indultak vacsorát keresni. Vajon mit vacsoráztak? Kártevésekről nem volt hír. Elhullott állatokat kerestek? Óvatlan kóbor kutyát kaptak el? Az is lehet, hogy csak egerésztek, ki tudja?
Teltek, múltak az évek, azóta nem láttam farkast.
|
| |
| |
|
|
|
|
