| | | TELEOBJEKTÍVVEL VADÁSZTAM | | |
|
| |
Előző cikkemben említettem, hogy környezetünk egy parányi részletével szeretnék foglalkozni, csak a madarakkal és azok életével. Mindaz, amit ajánlok, nem kis dolog, ha a vadász-halász kollégák jártukban-keltükben, nemcsak a nagy fogásra gondolnak, hanem eközben a természet titkát is szeretnék ellesni.
Környezetünk egyik legérdekesebb madárkái a cinegék. Mindenütt jelen vannak. Akár a Maros partján halászok, akár a Szálkán kakasra vadászok, mindenütt ott csicseregnek. Nemcsak vadászatra viszek magammal távcsövet vagy teleobjektíves filmezőgépet, hanem halászatra is. Órákon keresztül csodálom ezeket az apró madarakat, ahogyan szorgoskodnak, sokszor fejjel lefelé csüngve egy-egy ágvégen, apró rovarok után kutatva. Rövid csőrükkel kopácsolják a fa kérgét, ami alatt kemény burkolatú rovarpeték rejtőznek. Ez a kedvelt táplálék biztosítja téli megélhetésüket, de szívesen fogyasztanak magvakat is, és ezért keresik fel olyan gyakran az etetőket. Zsákmányukat, melyet még csőrükkel fel kell dolgozniuk, ujjaikkal tartják erősen.
Kíváncsiskodnak, nem ijedősek, egészen közel bátorkodnak az emberhez. A legtöbb faj odúban koltol, de hogy nem ez az eredeti fészkelési módjuk, jól mutatják a megépített fészkek és a pettyes tojások. Egy fészekaljban 4-14 tojás van. Többnyire a tojó kotol egyedül, de az etetésben a hím is segít neki.
A szakirodalom szerint a világon a cinegéknek több mint hatvanöt faja él. Ebből Európában tizenegy, hazánkban nyolc faját találjuk, hármat csak a nagyon magas hegyekben. Testméretük 8–20 cm között mozog. Tollazatuk sűrű és lágy, melyben a fekete, szürke, fehér, zöldes, barna és sárgás tónusok széles felületű elosztásban váltakoznak. Nincs olyan faj, melyen csíkok, pettyek vagy harántcsíkoltság lenne..
A leggyakoribb faj a széncinege (Parus maior), amely veréb nagyságú. Az Atlasz-hegység országainak kivételével az egész Eurázsiát benépesítette, még Szibériában is megtalálható, fel a Kurili-szigetekig, Japánban, Vietnámban és délen Ceylonban. Rendkívül igénytelen, azzal táplálkozik, amit talál a nyitott és nem mély erdőségekkel borított területeken, legyenek azok bambuszligetek, trópikus vagy száraz erdők, dél-ázsiai tengerparti mangrovésok vagy a magashegységi felső erdőhatár alacsony cserjései. Nem szereti a sűrű, homályos fenyveseket, mint a tajga.
A többi hét hazai cinegefaj a következő:
kékcinege (Parus caeruelus)
- fenyvescinege (Parus ater)
- kormosfejű cinege (Parus montanus)
- barátcinege (Parus palustris)
- füstös cinege (Parus lugubris)
- búbos cinege (Parus cristatus)
- őszapó (Aegithalos caudatus)
Nagyon sokszor megfigyeltem, hogy a széncinege hogyan kínlódott egy-egy nagyméretű lepkével vagy rovarral. Májusban, a cserebogár repüléskor lehet ezt könnyen megfigyelni.
Mint már említettem, ezeknek a madaraknak megfelelő fészkelőhelyre meg téli póttáplálékra van szükségük. A téli etetésről már írtam. A cinegék nem a szabadban, az ágak között fészkelnek, hanem odúban. Amióta megkezdődött az erdők higiénizálása, első lépésben kimondottan az odvas fákat távolították el az állományokból, pedig a cinegék pontosan ezekben a fákban költöttek. Ezért lett szükséges a mesterséges odúk telepítése számukra mindenütt, ahol csak lehetséges. Az odúk gyalult fenyőfadeszkából készülnek. Az alap 12X12 cm, két-három lyukat is kell rá fúrni, hogy az esetleg bejutott esővíz ki tudjon folyni. Az alap körül szegeződnek a falak, magasságuk legalább a kétszerese az alap szélességének. Ferde tető fedi, ami a hátoldal felé lejt. Elől a tető alatt van a röplyuk, átmérője 32 mm. Fúrás után a széleket jól le kell csiszolni, hogy ne borzolja a ki-be bujkáló madárka tollazatát. A mesterséges odú ne legyen szellős, darabjai legyenek jól legyen összeillesztve. A fára nem szeggel vagy dróttal, hanem spárgával rögzítik. Minden ősszel ki kell takarítani a fészekmaradványtól, és le kell fertőtleníteni madártetű ellen. Ez elvégezhető rovarölő vegyszerrel, de akár frissen oltott mésszel is. A múlt század utolsó évtizedében lehetőségem adatott a cinegék egyik alaptápláléka, a szúfélék alapos tanulmányozására. Kísérleteket, felmérést csak akkor lehet végezni, ha a természet nyújtotta laboratóriumban minden bőségesen megtalálható. Mivel adott volt közel egy évtized széldöntése, több millió köbméter kidőlt és széltört fa hevert Hargita megye erdeiben. Az első széldöntés akkor következett be, amikor a fenyvesek majdnem tökéletesen voltak higiénizálva, a szúpopuláció a lehető legalacsonyabb szinten volt. Így, pár év után bekövetkezett a túlszaporodás, a gradáció kialakulásának, következésképpen a rovarok különböző csapdázási módszereinek a tanulmányozása.
Az 1995-ös széldöntést bő csapadék előzte meg, ami először eső formájában jutott a talajra, és azt átáztatva fellazította. Később havazóra fordult az idő, így a fák koronája túlterhelődött a nedves hótól. A szél nem egyenletesen fújt, hanem lökésszerűen, szabályos időközökben meg-megállt. Ennek következtében a fák gyökerestől kidőltek, kis mennyiségű törés is keletkezett.
A legérintettebb erdőrészek összetételükben tűlevelűek, főleg lucfenyő, de voltak erdei-, fekete- és jegenyefenyő alkotta állományok is. A lombhullatók aránya sem elhanyagolható, elérte a húsz százalékot, zömében bükkösök, kevés más elegyesek, mint pédául a patakok mentén található égerállományok. A fák kora 20-tól 130 évesig terjed, legfőképpen középkorúak, 70 év körüliek.
A széltörés irányát az érintett állományokon meg lehetett figyelni. Jól érvényesült a terület szabdaltsága, gerincek-völgyek iránya, ami a szelet sok esetben eltérítette eredeti útjából. Ezt nevezhetjük „pingponglabda-hatásnak”. Ennek tulajdonítható, hogy a Borszéken becsapódó szél felemelkedett, és az útjában levő tölgyesi erdőket nem érintette ugyanolyan mértékben, mint a borszékit. Ugyanezt észlelhetjük máshol is, miután a szél áthaladt a Nagyhagymáson, annak tövében rombolt, de Csíkszereda környékén átsiklott, majd kettévált. Egyik ága lecsapott az Úz és Kászonok vidékére, itt téve a legnagyobb kárt. A másik ága átcsapott a Hargitán, és annak nyugati oldalán szintén óriási területeken döntötte le az állományokat, nem válogatva a fenyő- és bükkerdők között.
Az 1995-ös széldöntés okozta kár fölülmúlja az 1964-est. Megyénkben több mint 5200 hektárról döntötte le az állományokat, a fatömeg meghaladta a 3,4 millió köbmétert. Nem akarok belemerülni a befolyásoló tényezők elemzésébe, azt megtették előttem. Inkább a szúcsalád összetételéről, szaporodásáról és csapdázásáról írok, ami kevésbé ismert, meg kevésbé tanulmányozott.
A lucfenyőt károsító szúcsalád összetétele Hargita megyében általában a következő:
- nagy betűzőszú (Ips typographus) 47 %
- kis betűzőszú (Ips amitunus) 14 %
- rézmetszőszú (Pityogenes chalcographus) 38 %
- nagy háncsszú (Dendroctonus micans) 1 %
Így megadatott ezek tanulmányozása csapdázáson keresztül. Kutatásom színhelyéül a lesődi erdőket választottam, Kászon határában. A szúk irtásában alkalmazott módszereket tűztem ki a tanulmány témájának, éspedig:
- próbavételezés a szúpopuláció felmérésére
- szúirtás tipikus szúfogó fákkal
- szúk csapdázása bel- és külföldi feronomokkal
- szúirtás feromonnal megerősített szúfogó fákkal
- szúirtás rovarölő vegyszerrel.
Erről azonban majd a következő részben olvashatnak.
Könyvészet:
Állatvilág. Madarak, Bukarest, 1978, Gondolat Kiadó.
Béldi Miklós: Madárhatározó, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1980.
Cartea padurarului, Suceava, 2000, Editura Musatini.
Madaraskönyv, Kelemen Attila, Bukarest, 1978, Kriterion Könyvkiadó.
Madarász szemmel a Kárpátokban, Kolozsvár, 1970, Dacia Könyvkiadó.
|
| |
| |
|
