| | | Koratavasszal nyíló vadvirágaink | | |
|
| |
Mivel a nagyon korán virágzó, mindanynyiunk által jól ismert hóvirág (Galanthus nivalis) és tavaszi tõzike (Leucojum vernum) virágzásáról már lekéstünk, ezért talán elsõként ismerkedjünk meg néhány mostanában is virító koratavaszi növénnyel.
Korán virágzó növényeink között többségben vannak az erdei fajok, mivel ezek még a lombfakadás elõtt igyekeznek kivirágzani és zöld leveleik segítségével serényen fotoszintetizálni, hiszen az erdõ fáinak kizöldülése után már nagyon csekély fény – mely elengedhetetlen életfeltételeik számára – jutna számukra az erdõ aljára.
 A kakasmandikó (Erythronium dens-canis) egyelõre még igen gyakori, ám védendõ koratavaszi növényünk. Bükkösök, gyertyános-tölgyesek, száraz tölgyesek, hegyi és nedves rétek, március-májusban nyíló virága. Két rövid nyelû, széles, átellenes, változatos lilásbarna-zöld foltos tõlevele nagyon jellegzetes, viszonylag korán bújik elõ az avarból. A virág élénk bíborpiros színû, lepelcimpái hegyesedõk, torkuk fehér foltos, bókoló, magányosan helyezkedik el a tõkocsányon.
A csillagvirág fajok (Scilla nemzetség) kissé hasonlítanak a velük egy családba (Liliomfélék) tartozó jácinthoz, azonban attól már méretük alapján is jól elkülöníthetõk. A kettõ-négy tõlevél között emelkedõ 8-30 cm magas fõtengelyen fejlõdik fürtvirágzatuk. A virágok leggyakrabban kék színûek, ám ismerünk fehér, rózsaszínû, ibolyaszínû árnyalatokat is. Üde, nedvesebb erdõkben, fõleg gyertyános-tölgyesekben, folyóvölgyekben, patakpartokon tett március-áprilisi sétáink során találkozhatunk velük. Országunkban nagyon gyakori a nemzetség, ám faji szintû besorolásuk fõleg az utóbbi idõszakban zajló nevezéktani revíziójuk miatt elhamarkodott és problémás lenne.
A májvirágot (Hepatica nobilis) rendszeresen összetévesztik az ibolyával, pedig ép szélû, háromkaréjú, a máj lebenyeire emlékeztetõ – innen elnevezése is – levelei nagyon jellegzetesek. Március-áprilisban nyíló halványkék, lilás árnyalatú virágai sugaras szimmetriájúak. Mészkedvelõ, nyirkos, sziklás erdõkben, bükkösökben, gyertyános-tölgyesekben bukkanhatunk erre a szerény szépségû virágra. Rokona, az erdélyi májvirág (Hepatica transsilvanica) egy bennszülött, kárpáti endemizmusunk, melynek levelei kétszeresen hármasan karélyosak, csipkézettek, fokozottan védett fajunk.
A bogláros szellõrózsa (Anemone ranunculoides) és a berki szellõrózsa (Anemone nemorosa) hasonló élõhelyeken, üde erdõkben, leggyakrabban gyertyános-tölgyesekben fordulnak elõ. Leveleik örvösen állnak: a bogláros szellõrózsának az összetett levelei nyéllel kapcsolódnak a szárhoz, míg a berki szellõrózsa összetett levelei levélnyél nélküliek. Az elõbbi faj virágai sárgák, míg az utóbbié fehérek, egyesével, ritkán kettesével állnak a szár tetején. Március végétõl virágzanak, akárcsak a berki szellõrózsával könnyen összetéveszthetõ szintén fehér virágú galambvirág (Isopyrum thalictroides). A galambvirág a szellõrózsákhoz hasonlóan viszonylag kis termetû, levelei szintén összetettek, nagyon hasonlítanak a borkóró leveleihez. A szellõrózsáénál jóval több, 4-5 kisebb méretû fehér virága van.
A réti fajok közül a kockás kotuliliom (Fritillaria meleagris) fokozottan védett, különleges szépsége és veszélyeztetettsége miatt szót érdemel. Kicsit tulipánra emlékeztetõ, jellegzetes kockás mintázatú, rózsaszínes-vörösbarna, bókoló virága minden természetjáró szívét megdobogtatja. A viszonylag termetes (3-5 cm hosszú), harang alakú virág a nyúlánk kocsányon fejlõdik. Nedves réteken, lápréteken, ártéri réteken és ritkán láp- és ligeterdõkben találkozhatunk vele.
Ki ne ismerné a hasonló élõhelyeken elõforduló, ám sokkal gyakoribb keskenylevelû nárciszt (Narcissus stellaris)? Fehér, csillag alakú virágaival, vékony leveleivel, törékeny termetével április-májusban ékesíti a nedves réteket, kaszálókat. Néhol tömegesen fordul elõ, kiterjedt „nárciszmezõket” alkot, amelyek kedvelt kirándulóhelyek ezidõtájt. Sok szakemberben felmerült már a gyanú, hogy a szintén fehér virágú nárciszhoz (Narcissus poëticus) és sárga nárciszhoz (Narcissus pseudonarcissus) hasonlóan a keskenylevelû nárcisz is termesztett faj, amely kertekbõl vadult ki, azonban jól meghonosodott természetközeli élõhelyeinken, gazdagítva ezek flóráját.
 Éppen ezek a koratavaszi növények a legkedveltebb, legtöbbször szedett virágok, amelyeket gyakran lehet látni az utcai árusoknál is. A tél elmúltával mindenki vágyik a friss színekre, illatokra és a természettel újjáéledõ szerelem pecsétje is nagyon sok esetben egy-egy vadvirágcsokor.
A vadvirágok szépsége, illata minden természetjárót meggyönyörködtet, rögtön késztetést érez arra, hogy leszedje és hazavigye otthonába, ahol a vázában még néhány napig illatozzon és felvidítsa a szoba hangulatát, emlékeztessen a szép kirándulásra. Csakhogy a leszedett vadvirágok a hazautat is alig bírják ki és a vázában sem hosszú életûek, szépségük az eredeti, természetes környezetükben érvényesül csak igazán. Sokan azt hiszik, hogy az évelõ növények virágának szedése nem pusztítja a természetet, hiszen a tõrõl újra kihajthat a következõ évben. Igen ám, de minden évelõ növénynek az ivaros szaporodás adja a megújulás lehetõségét, azt, hogy képes legyen alkalmazkodni a változó környezethez a genetikai evolúció által. Vagyis ha a virágot épségben hagyjuk, és ez minél illatozóbb, színesebb, nagyobb (e tulajdonságok a természetes szelekció „alkotásai”), annál vonzóbbá válik a megporzó rovar számára és annál sikeresebb lesz a beporzás, vagyis a keresztezõdés, egy új nemzedék létrejötte.
Hóvirágpopulációk esetében figyelték meg, hogy az emberi települések közelében lévõ, tehát gyakran szedett populációkra lényegesen kisebb virágméret volt jellemzõ, mint az emberi településektõl és turisták útvonalaitól is távolabb lévõ populációkra, amelyeknek nagyobb virágaik voltak. Ez a jelenség annak tulajdonítható, hogy az ember, mivel mindig a nagyobb virágú hóvirágokat választotta ki és szedte le, egy negatív szelekciót idézett elõ a hóvirág populációban, amelynek során a kisebb virágú egyedek maradtak fenn és szaporodhattak, tehát ezek terjedtek el a populációban. A virágszedõk által nem érintett erdõkben viszont a nagyobb virágú hóvirágok is megmaradhattak.
Fõleg a hagymás virágainkra érvényes, hogy elvirágzás után a fonnyadó virágból és a szárból, levelekbõl a tápanyagok visszajutnak a hagymába, gumóba. Ezek a tartaléktápanyagok elraktározódnak a következõ évre, amikor ezek segítségével a növény újra kihajt. A virágjától és ezzel együtt szárától és leveleitõl megfosztott növény tartalék tápanyagok nélkül marad a következõ évre, így újbóli kihajtása sokkal inkább függ a környezeti viszonyoktól, idõjárástól, tehát kétségesebbé válik, akár a pusztulásához is vezetve.
Menjünk tehát a szabadba és gyönyörködjünk bennük eredeti élõhelyükön, készítsünk róluk emlékbe egy fényképet, de ne bántsuk, ne szedjük le e kínálkozó szépségeket.
|
| |
| |
|
