| | A gyímesiek Szent Péter - virága
Nigritella rubra (Wettst.) K.Richter | | |
|
| |
Nyár elején fura esemény tanúi lehetnek a gyímesi havasokon legeltető pásztorok: apró, bíborszínű virágok nyílnak elszórtan a fűben: olyanok, mint a fiatal csalókák (fenyőtobozok) és kellemes vaníliaillatot árasztanak… bizonyára Szent Péter botja érintette őket, annyira különösek. Nevük csalókavirág vagy Szent Péter virága. Más helyeken bíborka, piros sötétkosbor vagy piros vitézvérként ismerik.
 Egy orchideafaj ez, a Nigritella rubra (Wettst.) K.Richter, vagy Nigritella miniata (Crantz) Janchen, melynek családjáról fontos üzenetet hagyott nekünk hátra a zseniális természettudós, Charles Darwin: „Ha Isten gyönyörű gépezetet teremtett volna, hogy ezzel bölcsességét és hatalmát juttassa kifejezésre, akkor bizonyára nem olyan részek készletét használta volna fel erre, amelyek eredetileg más feladatokra voltak tervezve. Az orchideákat nem ideális tervező hozta létre: szükségmegoldások a rendelkezésre álló alkatrészek felhasználásával. Közönséges virágokból kellett kialakulniok” (Stephen J. Gould, 1990). Fontos fejlődéstani leckét adnak tehát nekünk az orchideák: hogy keresztbeporzásukat biztosítsák, fortélyos szerkezeteket alakítottak ki virágjaikban. A pollenszemcsék ragadós, bunkósbot alakú tömeggé állnak össze, melyek folytatása egy enyves mirigyfüggelékkel ellátott nyelvecske. Mindez a bibe oldalához van szorosan odanőve, egy bibeoszlopot alkotva. Az összetapadó virágporszemek az enyves anyagnak köszönhetően ráragadnak az odacsalogatott rovarok fejére, hogy egyszerre átkerülhessenek a következő meglátogatott növény bibéjére.
De nemcsak a virág felépítése érdekes az orchideáknál: egyik legismertebb tulajdonságuk a rengeteg piciny mag termelése, mely csupán mikorhizás gombák jelenlétében képes csírázni. Rekordméretű itt minden: a legkisebb orchideamag hossza 0.05 mm, súlya alig 0.3-0.4 μg. Az embrió egyes orchideáknál pár sejtes, míg a táplálékforrásul szolgáló endospermium legtöbsször hiányzik. Mivel nagyon könnyűek, egyes fajok magjai a szél hátán akár Új Zélandtól Ausztráliáig is képesek repülni. A hazai fajok közül a vitézvirág (Anacamptis pyramidalis) magjai pár 10 kilométert, a vitéz kosboré (Orchis militaris) több, mint 100 kilométert, a majomkosboré (Orchis simia) pedig 250 kilométert repülhetnek.
Egyes trópusi orchideák termése akár 6 millió magot is tartalmazhat. Nem energiapazarlás ez egy növény részéről? Miért nem fejleszt ki csak néhány, gazdag tápanyagraktárral ellátott magot úgy, mint számos más növényfaj? Tudományos kutatások kimutatták, hogy bár az orchideák lényegesen több magot termelnek, a befektetett energiamennyiség mégis kisebb, mint például ami egy nagyméretű kókuszdió előállításához szükséges.
A Nigritella nemzetségnek hányatott jégkorszaki sorsa volt. Nemrég még csak két fajt tartottunk számon: a fekete (Nigritella nigra s.l.) és a piros (Nigritella rubra) sötétkosborokat. Az elmúlt tíz év molekuláris vizsgálatai szerint ezek az orchideák tulajdonképpen egy poliploid összest alkotnak, melyhez öt diploid (2n = 40 kromoszómás), egy triploid (120 kromoszómás), hét tetraploid (160 kromoszómás) és egy pentaploid (200 kromoszómás) faj és alfaj tartozik. Mindezek Európa magashegységeinek növényei. Erdélyben 3 faj található: a diploid, piros-rózsaszínű kárpáti sötétkosbor (Nigritella carpatica) a Máramarosi Havasokban, a tetraploid, bíborszínű Nigritella rubra a Keleti és Nyugati Kárpátok mészköves hegységeiben, illetve az ugyancsak tetraploid, sötétszínű Nigritella nigras.l. még tisztázatlan rendszertani egysége a Déli Kárpátokban.
A diploid fajok, így a kárpáti kosbor is harmadkori maradványfajoknak, úgynevezett reliktumendemizmusoknak számítanak. A molekuláris filogeográfia elméletei szerint a triploid sötétkosbor fajok dél-európai refúgiumokban vészelték át a Jégkorszakot. A jégsapka visszahúzódását követve találkoztak a mai diploid fajok őseivel és létrehoztak új, tetraploid fajokat. Így keletkezett a gyímesi csángók Szent Péter virága is.
Évelő növény, a földben 2-3 osztatú gumója van. A szár 10-25 cm magas, a levelek szálasak, csupaszok és vastagok. A virágzat tojásdad alakú, formája a virágzás végére hengeresen megnyúlik. A virágok bíborszínűek. A virágtakaró 6 lepellevele 4-6 mm hosszú és 2 mm széles, két körben helyezkedik el. Megkülönböztető bélyeg a Nigritella nigra s.l.-val szemben, hogy a lepellevelek körülbelül egyforma szélesek. A mézajak 4-5 mm hosszú, szélei befele sodortak. Egész, esetenként csipkézett szélű. Sarkantyúja a magház egyharmadát teszi ki. Június-augusztusban virágzik.
 Mivel poliploid faj, csak ritkán hoz létre életképes magvakat, bár a pollenszemcsék termékenyek (tehát legtöbbször apomixissel, vagyis aszexuális úton szaporodik). Ennek ellenére nagyon közeli rokonával, a bibircsvirág nemzetség fajaival szaporodóképes hibrideket képezhet: a szúnyoglábú bibircsvirággal a Gymnigritella x godferyana (Wettst.) K. Richter, a jószagú bibircsvirággal pedig a Gymnigritella x albelii (Hayek) Asher & Gräbn hibrideket eredményezi.
A tápanyagok intenzív felhasználása miatt gyakran előfordul, hogy az egyik évben virágzó sötétkosborok a következő évben kevesebb virágot, termést és magot képeznek, vagy csak vegetatív hajtást hoznak létre.
Kevés az a hely, ahol még tömegesen nő a piros sötétkosbor. Előfordul nyúlfarkfüves gyepekben, lappangó sásosokban, de legjobban kedveli a savanyú talajokon kifejlődő feketéllő csenkeszeseket és a szőrfüves gyepeket. Találkozhatunk vele a Radnai, Csalhó, Hagymás, Csukás, Nagyhavas, Keresztényhavas, Torockói és Gyalui Havasok alhavasi és havasi gyepeiben.
Érzékeny növény, nem tűri a kiásást, átültetést. Hazánkban a veszélyeztetett fajok listáján szerepel.
Irodalom:
1. Arditti, J., Abdul Karim Abdul Ghani, 2000, Numerical and physical properties of orchid seeds and their biological implications,
New Phytologist, 145: 367-421.
2. Gould, J. Stephen, 1990,
A panda hüvelykujja,
Európa Könyvkiadó, Budapest
3. Jávorka, S., 1925, Magyarország virágos és edényes virágtalan növényeinek meghatározó kézikönyve, Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest.
4. Stahlberg, D., 1999, Polyploid evolution in the European orchid genus Nigritella: evidence from DNA fingerprinting, Masters thesis, Deparment of Systematic botany, Lund University.
5. Teppner, H., Klein, E., Drescher, A., Zagulskij, M., 1994, Nigritella carpatica (Orchidaceae-Orchideae) – ein Reliktendemit der Ost-Karpaten, Phyton (Horn, Austria),
34 (2): 169-187.
|
| |
| |
|
